Miért nem akarnak a fiatalok az építőiparban tanulni, dolgozni? Ki fog sok, jó minőségű lakást, vagy bármi mást építeni Magyarországon? Hol fogják a szakmát megtanulni? – kérdeztük az építőipar és a szakképzés szereplőitől.
Előző összeállításunkban részletesen foglalkoztunk az építőipari szakemberhiány okaival, és a bérezés, valamint a munkakörülmények javításának fontosságáról. Ezúttal az utánpótlás és a szakképzés kérdését járjuk körbe.
A tények röviden
Évről évre csökken az építőipari szakmát választó fiatalok száma.
A beiskolázott szakmaszerkezet nem fedi le a valós piaci igényeket, a szakember-szükségletet.
Gyenge tanulók mennek az építőipari szakképzésbe, akiknél gyakran az alapkompetenciák is hiányoznak.
Nagyon kevesen kerülnek a termelésbe: nagy az iskolai lemorzsolódás, ráadásul 10 végzősből kb. 2 marad a szakmában.
A végzősök gyakran nem piacképesek, nem alkalmasak önálló munkavégzésre.
A pályakezdők nem tudják pótolni a nyugdíjba menőket és a külföldön dolgozókat.
Mára minden építőipari szakmában hiány van, ami komolyan veszélyezteti az építőipari beruházások mennyiségét és minőségét. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) megállapítása szerint: Magyarországon „hiányzik a modern termelésbe bevonható, jól képzett és megbízható, széles körű alapismeretekkel rendelkező” – tegyük hozzá: és motivált – munkavállaló.
Miért nem jönnek a fiatalok?
Egy szakma akkor vonzó a fiatalok számára, ha a szakembereit elismerik, megfizetik, látszik az előrelépés lehetősége. Az építőipar ma nem ilyen Magyarországon.
Minden kétkezi munkának alacsony a szakmai, társadalmi presztízse, az építőipari szakmáknak különösen.
Az építkezéseken általában kedvezőtlenebbek a körülmények, mint egy gyárban. Ez még nyugatabbra is elvonja a munkaerőt az ágazatból – mondja Pete Zoltán, az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) ügyvezető igazgatóhelyettese. Nálunk ráadásul relatíve alacsonyabbak is fizetések, gyakran nincsenek a dolgozók bejelentve, igénytelen a munkahelyi környezet, sok a túlóra, rosszabb a felszerelés.
Nem menő
A Mapei Kft. 2017 februárjában több mint 1500 magánembert kérdezett egy online felmérés keretében, hogy szívesen adnák-e építőipari szakembernek a gyermeküket? 51% felelt kategorikus nemmel. Legtöbben azért, mert alulfizetettnek, alulértékeltnek, piszkos és nehéz fizikai munkának látják.
A TLE által megkérdezett, az építőiparban, illetve a szakképzésben dolgozó szakértők szerint nincs a kétkezi szakmáknak sem erkölcsi, sem anyagi elismerése. Ha nőnek is a bérek, a fekete foglalkoztatás miatt ez nem látható, így nem tud vonzóerőt jelenteni. Ami látszik, és ami sztereotípiaként ráragadt az építőiparra, ugyancsak inkább elijeszti a pályaválasztó fiatalokat.
A Mapei kutatásában válaszoló kőműves és burkoló szakemberek 40%-a nem szeretné, ha gyermekük építő szakemberként dolgozna. Ők is úgy érzik, hiányzik a szakma megbecsülése mind anyagi, mind pedig erkölcsi szempontból. A valóságban sokkal kevesebb fiatal választja az építőipart, és a számuk egyre csökken.
Ezért, aki teheti, más szakmát választ. Az építőipari szakmák kényszerpályát jelentenek, az általános iskolások egyáltalán nem akarnak erre a vonalra menni, csak akit sehová sem vesznek fel. Felerősíti ezt a hatást a szelektív oktatási rendszer, amely kiszűri a kicsit is jobb képességűeket, kedvezőbb hátterű gyerekeket, akik – szülői nyomásra is inkább gimnáziumba, szakgimnáziumba mennek. A szakiskolákba, mai nevükön a szakközépiskolákba sok tanulási kudarc után, motiválatlanul, használható alapkompetenciák és szakmai elképzelés nélkül érkeznek a tanulók, sokszor kényszerű átirányítás után. Pete Zoltán szerint annyira nincs motivációjuk a tanulóknak, hogy a féléves külföldi szakmai gyakorlatra sincsen jelentkező. Ennek következtében aztán óriási a lemorzsolódás is.
Pedig nem lesz rangja a szakmunkásképzésnek, amíg mindenkit válogatás nélkül felvesznek – véli Luczayné Nagy Csilla, a DÉSZ-KER Zrt. elnök-igazgatója. Szükség volna egy minimum szintre, mert most csak azok jönnek ide, akik korábban betanított munkások lettek a kötelező oktatási évek után. Most a szakképzésbe alapvető kompetenciák (értsd írás-olvasás-számolási képességek) nélkül bekerülő fiatalok közül sokan alkalmatlanok a szakmatanulásra. A 3 éves képzésben ezek pótlására nincs idő – panaszkodik az egyik szakképző iskola igazgatója. Pedig egyre nagyobb igény volna a tanulók személyes fejlődésének a támogatására is, nemcsak a szakmai készségek fejlesztésére. Ezen a téren a szakképző iskolák iránt is megváltozott az elvárás.
Zavaros választék
A szakmák gyakori átrendezése sem tesz jót a beiskolázásnak. Az összevonás (pl. kőműves-burkoló / műkőkészítő-épületszobrász-kőfaragó) mindig visszaveti a tanulói létszámot, ha külön van, külön-külön jelentkeznek annyian, mint összevonva együtt – mondja el sokéves tapasztalatait a szakiskola igazgatója.
Tipikus problémákról számol be Sándor Mátyás, az Épületszigetelők, Tetőfedők és Bádogosok Magyarországi Szövetségének (ÉMSZ) alelnöke is: egyes esetekben összemosódnak a tevékenységek, pl. az ács-tetőfedő szakmáknál. Össze is vonták, aztán legutóbb szétválasztották őket. A hirtelen változásokhoz nem tud alkalmazkodni a beiskolázás. Bádogost – ami az egyik leginkább alulértékelt szakma – alig képeznek, építményszigetelőt pedig egyáltalán nem, hiszen a szakmajegyzékben pillanatnyilag nem szerepel önállóan. Van melegburkoló-vízszigetelő képzés, ám ilyen összetételű gyakorlati helyet nemigen találnak a tanulók. A szigetelés átkerült a kőművesekhez, festőkhöz, de ott nem teljes értékű a képzés. A szakma most csak felnőttoktatásban tanulható, ezért a nagyobb cégek inkább megoldják maguk a képzést, betanítást. Egyértelmű, hogy a födémfelületi szakmák a szakmaszerkezeti átalakítások vesztesei – összegzi Sándor Mátyás.
A beiskolázott szakmaszerkezet nem fedi le a valós piaci igényeket, a szakember-szükségletet – állapítja meg az ÉVOSZ tavalyi elemzése. A beiskolázás az iskolai feltételekhez és eszközökhöz igazodik. Az építőipari szakmákban állandósul a hiány – írják. Az oktatási intézményeknek nincs valós kapcsolatuk a kivitelező cégekkel, így nem is tudnak válaszolni a piaci igényekre – teszi hozzá Pete Zoltán.
Az ÉVOSZ azt javasolja, hogy humánerőforrás tervezési munkával regionális szinten határozzák meg, hogy a tervbe vett EU, állami, önkormányzati és magán építési beruházások összességének kivitelezéséhez az adott térségben mennyivel kell növelni évente és szakmánként a szakiskolák szakképzési kibocsátását. Kiemelik azt is, hogy valamennyi tervezési régióban indokolt az építőipari szakmákat kiemelten hiányszakmának besorolni, és ennek megfelelő képzési támogatásban részesíteni.
A hiányszakmák jegyzékében ma már gyakorlatilag minden megyében szerepel az összes építőipari szakma – tájékoztat Bihall Tamás, az MKIK Szakképzési Igazgatóságának alelnöke. Megyénként 20 hiányszakma jelölhető meg, aminek is a jelentősége, hogy ad adott szakmában tanuló fiatal kiegészítő ösztöndíjat kap az iskolától. Ez akár havi 50 ezer forint is lehet, ami idecsábíthatja a fiatalokat – véli Bihall Tamás.
Az ösztöndíjon és az egyéb pénzbeli és egyéb juttatásokon túl persze más vonzerő is szükséges, sőt a fiatalokat meg is kellene tartani a szakmában. Sokuknak azonban már a tanulmányi idő alatt elmegy a kedvük az egésztől. A szakmatanulás sava-borsa ugyanis a gyakorlati oktatás volna. Nálunk ez egyelőre a duális képzési rendszerben is gyenge és hiányos maradt a megkérdezettek szerint.
Az első probléma az elméleti és a gyakorlati képzés eloszlásával van. A 10-11. évfolyamon heti 2 nap a gyakorlati képzés: ilyen elosztásban nem lehet érdemben tanítani az építőipari munkafolyamatok miatt – mondja Pete Zoltán. A tanuló az építkezésen nem tud végigkövetni egy folyamatot, mire a következő héten visszamegy, sokszor egy másik építési helyen, már máshol tartanak a munkálatok.
Magyarországon a tanulónak kell megkeresnie magának a gyakorlati helyet. A szakmák átgondolatlan átcsoportosítása miatt azonban nem biztos, hogy van megfelelő gyakorlati képzőhely, amely lefedi OKJ szakma besorolás szerinti az összevont szakmákat.
Ráadásul kevés az üzemen kívüli képzőhely, sokan nem is jutnak ki építkezésre. A nagy oktatóközpontokban helyenként túl nagy csoportok vannak, akár 70-200 gyerek is – így nem lehet gyakorlatot szerezni. A kisvállalkozók pedig gyakran nem érnek rá foglalkozni a tanulóval, és kevés a jó tanműhely – sorolja a gondokat az ÉVOSZ igazgatóhelyettese.
Csinálja vagy tanítja
ÉVOSZ felmérése szerint az építőipari kivitelező vállalkozások képzésben való részvétele rendkívül alacsony: csak 1,16 százalékuk fogad tanulókat. A képzőhelyet jelentős hányadát fő tevékenységű oktatócégek adják. A tanulóknak mindössze 44%-át oktatja olyan vállalkozás, amelynek főtevékenysége a kivitelezés.
Pedig 2014-től az építőipar területén is elindult a duális szakképzés. Ez elvileg lehetőséget biztosít arra, hogy a tanulók szakmájuk gyakorlati alapfogásait valós vállalati körülmények között sajátítsák el. Az ágazat sajátosságaiból adódóan azonban más ágazatokhoz képest erős korlátai vannak a gyakorlati képzőhelyek bővíthetőségének – állítja az ÉVOSZ elemzése.
A kivitelezők 95,68 százaléka mikro- és kisvállalkozás, melyek nehezen elkötelezik el magukat tanulói szerződések megkötéséhez, a munkaerő folyamatos foglalkoztatásához, mivel nem látják előre a munkaellátottságukat az építőipari kereslet hullámzása miatt. Az alacsony rezsióradíjak pedig a legális foglalkoztatás kerékkötői, így a vállalkozások inkább bérelnek, vagy szürkén-feketén oldják meg. Ennek eredménye az utánpótlás-képzésben való érdektelenség – vonja meg a helyzet mérlegét a Szakszövetség.
Az érdemi munkát végző vállalkozásoknál sok esetben már az elemi munkaügyi, anyagi, humán feltételei is hiányoznak annak, hogy a gyakorlati oktatásban részt vegyenek – teszi hozzá Mészárosné Győrvári Bella, a Mozgalom a Magyar Vállalkozásokért képviselője. A termelésben részt vevő munkatársak kapacitása az alacsony vállalási árak miatt maximálisan kihasznált, holott a szakmai fogásokat, a szakma szeretetét, normális körülmények között pont ezekben az 5-10 főt foglalkoztató vállalkozásokban tudnák megtanulni a fiatalok. A jelenlegi körülmények között azonban termelni kell azért, hogy a költségek fedezete meglegyen, és nem engedheti meg magának a vállalkozás az üresjáratot, amit a tanulóval való foglalatosság jelent – mondja.
Márpedig az iskolából kikerülő fiatal szakember piacképessége nagyrészt azon áll vagy bukik, milyen szakmai felkészültsége. Ha jó helyre került gyakorlatra, ahol érdemben megismerte a szakmát, önállóságot kapott, akkor szerencséje van, mert érdemben tudják foglalkoztatni, ha nem, akkor akár évekig segédmunkára használják. Ez utóbbi is oka annak, hogy alacsony számban helyezkednek el a végzettek, míg az ügyesebbek hamar külföldre mennek.
A német modell
A szakképzési rendszer hazai átalakításához a németországi modellt venné példaként a szakma.
A németországi duális szakképzésben az a meghatározó, hogy első helyen – saját gazdasági érdekeiket felismerve és érvényesítve – a cégek a felelősek a tanuló szakképzésének sikeréért, a minél magasabb szintű szaktudás megszerzéséért. A német rendszerről elmondható, hogy leginkább megvalósítja a keresletvezérelt szakképzés fogalmát. A gazdaság és a szakképzés szorosabb kapcsolatban van, a tanmenet kialakításában és a tananyag meghatározásában a cégek aktívan részt vesznek – olvasható Gál Zsuzsanna, a Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara oktatási igazgatójának egy korábbi (2008.) beszámolójában.
A vállalkozás felveszi a gyereket főállásba, tanulószerződéssel foglalkoztatja, és beiskolázza a megfelelő tanintézménybe. Az elméleti képzést az állam fizeti, a gyakorlatot a cégek, közvetlenül az oktatóhelyeknek – mutatja be a rendszert Pete Zoltán, az ÉVOSZ igazgatóhelyettese.
A német állam ösztönözi a vállalatokat, hogy aktívan vegyenek részt a szakképzésben. Ennek eredményeképpen az aláírt tanulószerződések száma megnőtt: ma a fiatalok mintegy 60%-a választja a szakképzésben való részvételt, a duális képzés keretein belül valamilyen szakmában.
A duális képzés támogatója a kamara, kiemelt feladata a szakmai képzés, ellenőrzi a tanulószerződéssel oktató cégeket, elvégzi a minősítésüket, hogy megfelelnek-e a gyakorlati képzés feltételeinek, részt vállal a képzőhelyek és a képzésre jelentkezők közötti közvetítésben.
Pályaorientáció keretében nyári táborokat szerveznek általános iskolásoknak a szakmai oktatóhelyeken, a továbbtanulási irányoknak megfelelő foglalkozásokkal. Itt is korán kell szakmát választaniuk a gyerekeknek, de a német oktatási rendszer elég nyitott ahhoz, hogy az egyes szinteken a tanulók módosíthatják tanulmányaik irányát.
Jó gyakorlat a hiányszakmák terén a cégek aktív szerepvállalása: tereplátogatás biztosítása, „lányok napja” stb. A nagyobb cégek speciális projekteken keresztül bevonják a tanulókat a munka világának szélesebb körű megismerésébe, ezzel segítik pályaválasztásukat. Németországban kifejezetten fontosnak tartják, hogy a tanulók reális képet kapjanak a munka világáról, így jobban biztosított, hogy szakképzési programjukat sikerrel befejezik – írja Gál Zsuzsanna.
A gyakorlat tegye a mestert
Mindenekelőtt a szakmai szereplőknek közösen rendbe kell tenniük a szakmaszerkezetet – hívja fel a figyelmet az ÉMSZ alelnöke. A szakmák ésszerű szétválasztását véglegesíteni kellene, és a hiányszakmai besorolásnak is tükröznie kellene a valóságot és a piaci igényeket – mondja.
Jelenleg több szakma oktatása azért nem tud elindulni, mert az adott nem jelentkezik elég tanuló. Mivel a kis szakmákra másutt sem biztos, hogy akad elég jelentkező, előfordulhat, hogy országosan alig indul képzés. Ezen segítene a regionális oktatásszervezés bevezetése olyan szakmacsoportok esetében, és ahol kevesebb főt képeznek évente. Nem ritka, hogy ha egy képzésre kevesen jelentkeznek, és az nem tud elindulni, átirányítják a gyereket, gyakran olyan szakmába, amit nem akar tanulni, nem érdekli, nem is biztos, hogy alkalmas rá. Innen egyenes út vezet a lemorzsolódáshoz, a pályaelhagyáshoz.
Az elméleti képzés és a szakma alapjainak oktatása a szakiskolák feladata. Mint mondják, az elméleti anyaggal még csak-csak tudják követni a fejlődést, ám a tanműhelyekkel már sok helyen problémák vannak. A gyakorlati képzéssel vannak a legkomolyabb godok. A valósan használható képzéshez elengedhetetlen, hogy a tanulók kikerüljenek a termelésbe – szögezi le Luczayné Nagy Csilla, a DÉSZ-KER Zrt. elnök-igazgatója. Náluk magas színvonalú képzőhely működik, tapasztalt szakemberek oktatnak, ám nehezményezi, hogy nem ők választhatják ki a tanulókat – a gyerekanyaggal és a tanulni akarással márpedig nagy gondok vannak – mondja.
Jelenleg az iskolák közvetítik a tanulókat a gyakorlati helyekhez, és nem a vállalkozók iskolázzák be a tanulókat a nekik szükséges szakmákra és mennyiségben. Sokkal hatékonyabb volna, ha – mint a német rendszerben is – a cégek alkalmaznák tanulószerződéssel és iskoláznák be a gyerekeket. Így a valós piaci igényekhez alkalmazkodhatna a képzés. A kamara szakképzési igazgatóságának alelnöke szerint ez legkorábban 2018-ban valósulhat meg.
Igen ám, de nincs elég gyakorlati képzőhely. Az ÉVOSZ szerint hiányoznak az üzemközi gyakorlati képzőközpontok, ahol a gyakorlati képzéshez a mikro- és kisvállalkozók is tudnak kapcsolódni. A Szakszövetség szerint a gyakorlati képzőhelyek számát 2018-ig duplájára, 2000-re kellene emelni.
A vállalkozások bevonzása kulcsfontosságú, azonban nem könnyű. Most a 89 ezer regisztrált építőipari vállalkozásból mindössze 1036 cég vesz részt a gyakorlati képzésben! Pedig a gyakorlati képzésben és annak finanszírozásában való részvétel mellett fontos szerepük volna az építőipari szakmák népszerűsítésben is. Azt lenne jó elérni, hogy a cégeket saját jól felfogott gazdasági érdekeik vezéreljék a szakképzés terén, pl. saját munkaerő utánpótlásuk legyen a legfőbb ösztönző.
Ami a finanszírozást illeti, az ÉVOSZ már korábban felhívta a figyelmet arra az elképesztő tényre, hogy az elmúlt évek során az építőipari cégektől évente befolyt szakképzési hozzájárulásnak csak 10-15%-át forgatták vissza ténylegesen az építőipari szakmák oktatására. Vajon mire ment el az évente befolyó 6-7 milliárd Ft maradék része? A Szakszövetség szerint a befizetett összegnek maradéktalanul vissza kell kerülnie az építőipari szakképzés finanszírozásába. A szakképzési hozzájárulás központi forrásából Építőipari Paritásos Szakképzési Alap létrehozását javasolják, amely finanszírozná az üzemközi építőipari gyakorlati képzőhelyek létrehozását.
Az az állapot mindenképpen tarthatatlan, hogy sok fiatal úgy kerül ki a képzésből, hogy nem fordult meg építkezésen. Fontos, hogy a tanulók jó kivitelezőhöz kerüljenek, ott találkozzanak a modern anyagokkal, technológiákkal, kis csoportokban gyakorolhassanak (egy 5 fős brigáddal max. 2 gyerek tud hatékonyan tanulni) – erősíti meg Luczayné Nagy Csilla. Elengedhetetlen – emeli ki –, hogy a gyerekek oda kerüljenek, ahol szakmunka folyik, foglalkoznak velük és van a munkának becsülete. Csak ezek a helyek alkalmasak szakmai oktatásra. A kamarának kellene valósan megvizsgálnia, folyamatosan ellenőriznie a gyakorlati helyek színvonalát, a képzés minőségét, azt évente felülvizsgálni – hangsúlyozza Pete Zoltán is. Most előfordul, hogy a vállalkozóhoz kikerülő tanulóval senki sem foglalkozik érdemben.
Átképzéssel operálnának
A középfokú rendszer reformjánál gyorsabb eredményt hozhat a felnőttképzés segítségül hívása. Ennek egyik elvi lehetősége munkavállalók átcsábítása átképzéssel más ágazatokból: ám ez nem igazán reális, hiszen más, az építőiparnál vonzóbb ágazatokban is hiány van szakmunkásokból.
A kormányzat és a kamara komoly reményeket fűz a közmunkások átképzéséhez, s a nemrégiben elfogadott szabályozás szerint a közfoglalkoztatottaknak kötelező elfogadniuk a nekik felajánlott képzést. Ha a 200 ezerből 10-20 ezer főt át lehetne hozni a közmunkából az építőiparba, az is sokat számítana – mondja Bihall Tamás. A szakma azonban meglehetősen szkeptikus, hiszen sokak véleménye szerint a közmunkások csak ott alkalmazhatók, ahová nem kell szakképesítés, csak segéd- vagy betanított munka, és nem jelentenek stabil munkaerőt egy-egy vállalat számára. Probléma az is, hogy a közfoglalkoztatottak 80 százaléka az ország keleti felében és Dél-Dunántúlon él, és nem ott, ahol a legnagyobb a fizetőképes kereslet az építőiparban, a mozgósíthatóságuk pedig igen alacsony.
A megfelelő oktatás és továbbképzés a szakmagyakorlók számára is fontos, hiszen az építőipari anyagok és technológiák folyamatosan és gyorsan fejlődnek. A gyártók ezért rendszeresen tartanak termékspecifikus képzéseket, amelyekre láthatóan nagy az igény, évente több száz építőipari szakember fordul meg ezeken a speciális továbbképzéseken. Az anyagok más építési termékek egyre modernebbek és gyakran egyszerűbb velük dolgozni, de meg kell őket ismerni és betartani az alkalmazás szabályait. Ehhez kellene alkalmazkodniuk a szakiskoláknak is, de ez a mostaninál nagyobb rugalmasságot és gyorsabban reagálást kíván.
Ezt szerencsére a kormányzat is érzékelte, kérdés, mennyire gyorsan és alkalmazhatóan építik be ennek lehetőségét a szabályozásba. A foglalkoztatás formái átalakultak az utóbbi években, a teljes automatizálás magasabb végzettséget követel, ugyanakkor munkahelyek, foglalkozások szűnnek meg – mondta legutóbb Pölöskei Gáborné, az NGM szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkára is. Példaként említette, hogy tíz év múlva megszűnhet például az a szakma, amelyre ma oktatják a gyerekeket vagy kilépve az iskolapadból olyan szakmát találnak, amelyre nem tudták még képezni őket.
Mindenesetre több száz milliárd forintnyi pályázati forrás áll rendelkezésre jelenleg hátrányos helyzetűek szakmai képzésére, a felnőttképzésre, a vállalkozások munkaerőképzésére, amit, ha hatékonyan sikerül felhasználni, jelentős előrelépést jelenthet a munkaerőhiány enyhítésében.
Továbbra is kérdés azonban, hogy mi fogja a fiatalokat az építőipari szakmák felé csábítani. Ezzel a kérdéssel foglalkozunk sorozatunk következő cikkében.
Kapcsolódó cikkeink a témában:
