Budapesten daruerdő, a többi nagyobb városban is építkezések tömkelege látható. Ugyanakkor mindenhonnan halljuk a problémákat a lakásátadások elcsúszásúval, a munkaerőhiánnyal kapcsolatosan. Kíváncsiak voltunk, hogy fest mindez egy sikeres építőipari mikrovállalkozó kivitelező szemszögéből. Interjú Piltman Miklóssal, a Tetőpiltman Kft. tulajdonos-ügyvezetőjével, a Tető Építők Egyesületének alelnökével.
Hogyan látod az építés piac változását az elmúlt 1,5-2 évben?
Nagyon sok megrendelés van a piacon, rengeteg új ház épül a kormányzati intézkedéseknek köszönhetően. A tartalékpénzeket nem éri meg bankban tartani, ezért egyre többen próbálnak meg ingatlanba fektetni.
De úgy látom, hogy ez az építési ütem már jóval nagyobb, mint amennyire igény, illetve fizetőképes kereslet van, és lassan a befektetési része is telítődik a piacnak.
Persze addig nincs is probléma, amíg a bankokból ömlik ki a pénz. De én attól tartok, hogy megismétlődik, ami korábban volt: elkezdenek majd megint emelkedni a kamatok és újra bedőlnek ezek a hitelek.
De addig nektek nagyon jól megy, nem?
Ennél több megrendelés már biztosan nem lesz, de még ennyivel sem bírunk. Én mikrovállalkozó vagyok. 2015-ig szinte csak fővállalkozóknak dolgoztunk, Sopronban, Marcaliban, Győrben, Fehérváron. Ez most megfordult a sok magánerős építkezéssel, főleg közvetlen megrendelésre dolgozunk.
Most legalább 27 embernek tudnék munkát adni, annyi megkeresés érkezik. Naponta akár 2-3 új munka is jönne. De nem tudom elvállalni. Egy évre előre nem vállalom el. Nagyon nagy probléma a szakemberhiány.
Mennyit nőttek a költségeitek, hogyan érint benneteket az anyagárak emelkedése?
Tavaly 30 százalékkal nőttek a szigetelőanyag-árak. Ahogy nőnek az építési követelmények, úgy a gyártók is árat emelnek. Azt mondják, az ő alapanyagaik árának emelkedése indokolja ezt, de ekkora alapanyagár-emelkedés nem volt Európában. Ezekben a gyárakban már nagyon magas az automatizáltság szintje, őket ezért kevésbé rendíti meg a munkaerőköltségek emelkedése.
Az építőanyagok inkább a piaci igényhez vannak árazva. Én ebből nem tudok faragni, nekem tovább kell hárítanom a megrendelőre. Kérdés, hogy meddig fogja a megrendelő bírni.
2020-tól szinte már csak nullaenergiás házat lehet építeni. Szerintem ott lesz egy nagy mélyrepülése a termelésnek, mert azt már a módosabb megrendelők is nehezen fogják tudni megfizetni.
Németországban és Ausztriában szinte anyagáron vállalkoznak a kivitelezők. Amennyi az anyag, annyi a munkadíj. Itthon, ha az anyagárnak a feléért tudsz vállalkozni, az egy jó vállalás. Nem kérhetek többet, mert nem fizetik meg.
Ugyanakkor egy minőségi termék beépítését minőségben kell elvégezni, különben nem adja ki a minőségkülönbséget. De ha ezt a munkát nem fizeti meg a megrendelő, a drága ablak rosszul lesz beépítve. Akkor hiába jönnek a minőségi kifogások a gyártónak, nem azon múlt, hanem a szakszerű beépítés hiányán.
Ilyen kevés pénzért azonban én sem tudnám megcsinálni, én ezért inkább el sem vállalom.
A munkaerőhiány inkább mennyiségi vagy minőségi?
Mindkettő.
A nemzetközi versenyek kapcsán gondolkoztunk rajta, mitől ügyesebbek, képezhetőbbek a német vagy holland gyerekek, mint a magyarok. Ugyanazt az óramennyiséget megkapja a magyar fiatal is, de mivel most a leggyengébbek kerülnek be a szakképzésbe, náluk a bemeneti készségek hiányoznak. Elég sokat foglalkoztam képzéssel, és napi szinten látom, milyenek a beérkező fiúk. Nem az elit érkezik ide. Már akár egy közepes tanulók is sokkal alkalmasabbak lennének a tanulásra, és később jobban továbbképezhetők lennének.
A szakképzésbe érkező fiataloknak nem csak készség-, hanem abszolút önbizalomhiányuk is van. A nemzetközi versenyek – ahol a megmérettetéshez azért kell valamennyi önbizalom – elől például eleve elzárkóznak.
A képzési rendszerrel is vannak problémák. Például, hogy ha valaki megszerez egy végzettséget, utána nincs utóképzés. Az ipar azonban nagyon sokat változik 3-4 év alatt, addigra már nem is ismeri új anyagok felét. Gyors a fejlődés, a megrendelők pedig ahhoz igazodnak.
Koncentrálni kellene a képzőhelyeket, magas minőségben. A mostani állapot csak erősíti a szakma leminősítését.
Van kiket képezni?
Mivel korábban nagyon kevés munka volt, aki épkézláb fiatal szakember volt, az mind kiment. Egy segédmunkás a nyáron azzal hívott fel Lyonból, hogy 1600 eurót kapott mint ácsmester tanuló, de ha visz igazolást tőlünk öt ledolgozott évről, két hónappal rövidebb az oktatás és egyből 2200 nettó eurót kap. Ezzel nem tudok versenyezni.
Járok szakmunkásvizsgákra. Már a beiratkozási létszám is nagyon alacsony. Aki végez, azok közül a felének az a célja, hogy külföldre menjen. A másik fele nem akar a szakmában maradni, vagy továbbtanul, érettségire megy, illetve másból akar megélni. Így pl. hatból egy akart a szakmában maradni, de őt majdnem megbuktattuk, olyan gyenge volt. Ők nem egy városnak voltak a végzős tanulói, hanem az egész Dunántúlon ez a hat bádogostanuló végzett tavalyelőtt. Mindeközben legalább négy bádogos ment nyugdíjba errefelé.
A fiataloknak már jóval nagyobb az igényük arra, hogy ne kelljen sokat és nehezet dolgozni, de jól keressenek. És azt is látják, hogy mindenhol emelkedik a nyugdíjkorhatár, itt is emelkedni fog. Ebben az iparágban nagyon kevés idős munkavállaló dolgozik, mert kikopik belőle, nem bírja sokáig egészségileg. Ezt nem lehet 70 éves korig csinálni. Kevés a nyugdíjas korú.
Miért baj az, ha valaki továbbtanul?
Aki továbbtanul érettségire, az biztosan elhagyja a szakmát. Annyira nem vonzó a kétkezi munka a fiatalok körében, a társadalom, a szülők részéről is lenézett. Veszélyes, koszos, ugyan már nem lehet mondani, hogy nem is kehet vele keresni, de korábban ez is jellemző volt. Nettó 120.000 ezer forintból nem lehet elindítani egy családot. Ez legfeljebb 200.000 fölé tudott menni. És nagyon jellemző volt a félfeketézés. Ma már a nagyobb cégeknél is nagy a munkaerőhiány, és jellemzőbb, hogy a legalizálás felé mozdult el a foglalkoztatás.
Mi mindennek kellene még változnia, hogy nőjön az építőipar ereje, a szakmák presztízse?
Minden jogszabály annyit ér, amennyit betartanak, vagy betartatnak belőle. A német, vagy az osztrák szabvány, modell rendkívül kidolgozott, és be is van tartva minden apró kis fogás (hogyan fogod meg a téglát, hova teszed, mekkora erővel, mi a cement összetétele stb.), sokkal nagyobb a precizitás a szakmában, és ezt a szakma kényszerítette ki. Nem felülről jött, hanem ők maguk határozták meg ezeket a kritériumokat, hogy minél jobbak tudjanak lenni. Ez egyfajta szakmai önszabályozás.
A másik, hogy nálunk nem megy tovább a szakma a családban. A fiatalokon azt látom, hogy nem akarnak ők már ennyit dolgozni, úgy akar élni, mint egy nyugat-európai fiatal, legyen szabadsága, legyen élete. Itthon egy ilyen vállalkozással feladsz mindent. A gyerekek sem a munkaterhet, sem a felelősséget nem akarják átvenni. Vagy azt látja, hogy apám is csak küszködött és nem ért el semmit, vagy elért egy szintet, de milyen áron.
Egy holland vállalkozó, akik ugyanazt a szakmát műveli, mint te, kevesebbet dolgozik?
Órában igen. Egy ismerősöm példájából látom, hogy Hollandiában ő tudja meddig tart a munka, nincs túlóra, meg van fizetve.
A vállalkozók itthon azt mondják, azért nem tudnak többet adni a szakmunkásnak, mert a megrendelő nem fizeti meg. Hogyan tud ez a kör megváltozni?
Miért fizetnek ugyanazért a munkáért nyugaton egyharmaddal többet? Németországban sem fizetnek kevesebb adót – az államot valamiből működtetni kell –, csak ott a hasznosulása más. Nálunk elfolyik valahova az a pénz. Nem elég hatékonyak a rendszereink.
A vállalkozásoknál van egy adott bevétel: abból egy rész megy a borítékba, egy másik megy az államnak, a maradék megy bérre. Valami kell, hogy maradjon a vállalkozásnak működtetésre. Ahogy tolódnak el az arányok, nőtt a bejelentett minimálbér és a járulékai, megy a trükközés, hogy mennyi menjen zsebbe. Mert nem a munkabért sajnálja a vállalkozó a munkástól, hanem a járulékokat. Mert sem a vállalkozó, sem a munkavállaló nem érzékeli, hogy mit kap ezért a befizetésért cserébe.
Ez nyilván befolyásolja a termelékenységet, a fejlesztéseket is.
Minden gépet, amit használunk, nyugaton állítanak elő. Itthon semmi sem készül. Nyugati ára is van. Egy kézi szalagfűrész 1,5 millió forint plusz áfába kerül. Mindenki szeretne ilyennel dolgozni, mert nagyon szépen meg lehet vele munkálni a gerendavégeket, de ez a beruházás kitermelhetetlen. Pedig Ausztriában, Németországban nincs vállalkozó, akinek nincs belőle egy garnitúrája.
Itthon nagyon meg kell gondolni, hogy megveszek-e egy gépet, amivel lehet csodálatosan precíz munkát végezni, és sokkal gyorsabban, de annyira drága, hogy soha nem tud megtérülni egy kkv-nak. Hitelt felvenni erre nagyon kockázatos, mert nem látunk hosszú távra előre.
A fejlesztés nagyon nehéz dolog. Mivel a munkaellátottság is nagyon hektikus, ezért nagyon meggondolandó, mibe vág bele az ember.
Mi oldhatja meg a szakemberhiányt?
Nagyon hosszú tává folyamat lesz, hogy ez megváltozzon, hogy legyen a kétkezi munkának becsülete, társadalmi elismertsége.
Mitől fog ez megváltozni?
Mindent a pénz mozgat. Addig, amíg lenézett két kézzel dolgozni, amíg lenézett, hogy olajos a kezed, hogy malteros ruhában mész ki az utcára, addig nem fog megváltozni.
Azzal lehet ezen változtatni, vonzani a fiatalokat, hogy többet fog keresni. A munkakörülmények is nagyon fontos dolog, már elkezdtek terjedni a konténerek, ahol lehet étkezni, melegedni, van védőital. Ezek apró változások, de fontosak. Azonban a társadalom nem látja ezeket az apró változásokat.
Lehetne ennek a megmutatására valamilyen kampányt indítani?
Hogyne! Én a bajorok és franciák kommunikációs kampányát láttam jópárszor. Szinte egy irodai dolgozóval fölérő státuszba helyezték a szakmunkásokat. Nem rongyos, koszos ruhában dolgoznak, mert meg tudják venni. Ez pedig megint a pénzre vezethető vissza.
A bajor kamarának a reklámja például azt mutatta be, hogy két fiatal közül az boldogul, azt tudja megvenni a kocsit a munkabéréből, amelyik dolgozik. Másképpen: ha dolgozol, neked is lehet. Persze nálunk más a szint. Egy kezdő bérből nálunk egy albérletet sem lehet kifizetni.
Mire lehet építeni egy kommunikációs kampányt?
A pályát elhagyó idősebb szakmunkásokat már nem lehet könnyen visszaállítani az új technológiákba, ők már nem olyan könnyen átképezhetők. De a fiatalok, ha látják a lehetőséget, elmennek abba az irányba. Az építőiparban is most azt látják a fiatalok, hogy az most megy.
A gond az, hogy ez nagyon hullámzó. Annyira hektikus az építőipar termelésvolumene, hogy erre nem könnyű építeni. A hosszú távú kiszámíthatóság lenne az egyik legfontosabb alap.
Hogyan tudjátok a mikrovállalatként képviselni az érdekeiteket, elmondani a véleményeteket?
Amit itthon el lehet érni szakmai érdekképviselet címén, azt elértük a Tető Építők Egyesületével. Ugyanakkor a szakmai szervezetek, a szakmai vélemények elfogadottsága nagyon alacsony. Elmondjuk, leírjuk, átveszik – ennyi. A kormányzatig el sem jutunk.
Nincsen apparátusunk, mindenki a munka mellett csinálja: dolgozunk, megcsináljuk az adminisztrációt, sokkal többre nincs energia. Nem tudunk eltartani egy plusz kollégát, hogy segítsen a szakmai dolgok előkészítésében.
Ráadásul nincs igazi összefogás. A német ácsipari szövetségben 15.000 tag van, kötelező a tagság. Igaz, ott az elnök viszonya sokkal közvetlenebb a tagsággal, megoldja a problémákat. Nekünk nincsen múltunk, nincs példa előttünk, és nincs is igény egy erős szakmai szervezetre. Azzal sem vagyunk tisztában, a szakmában összesen hány dolgoznak az országban, mennyi és milyen szakemberre lenne szükség.
Az interjú a Magyar Téglás Szövetség Téglaházak Magazin című kiadványában megjelent szöveg hosszabb változata.
