A Wekerle Plusz energetikai felújítási program jó irányba tett lépés, de valódi rezsicsökkentést csak akkor hozhat, ha a támogatások eljutnak a rászorulókhoz is, a beruházások szakmailag megalapozottak, és a családok teljes havi kiadásai valóban csökkennek. Gulyás István építészmérnök, energetikai tanácsadó szokatlan formában fogalmazta meg szakmai javaslatait: Magyar Péter miniszterelnöknek tett fel kérdéseket, majd maga írta meg azokat a válaszokat, amelyeket szakmai szempontból kívánatosnak tartana.
A képzeletbeli interjú: a válaszok a szerző saját szakmai álláspontját tükrözik.
Gulyás szerint a Wekerle Plusz előrelépést jelenthet a korábbi támogatási programokhoz képest, különösen azért, mert a tervek szerint a támogatás feltételeként megjelenik a legalább 30 százalékos energiamegtakarítás, a rosszabb energetikai állapotú épületek pedig magasabb támogatási arányt kaphatnak.
Ugyanakkor figyelmeztet: a bejelentett támogatási összegek önmagukban nem garantálják, hogy a program eléri társadalmi, gazdasági és energetikai céljait. Ehhez a finanszírozás, a műszaki követelmények, az ellenőrzés és az állami végrehajtás összehangolására van szükség.
Valóban az el nem fogyasztott energiát támogatja majd a Wekerle Plusz?
A szerző ezzel a kérdéssel fordul elsőként a miniszterelnökhöz. Az elképzelt válasz szerint a mérhető energiamegtakarítás támogatási feltételként való megjelenése fontos előrelépés. A program sikerét azonban nem elsősorban a kihelyezett hitelek összegével vagy a felújított ingatlanok számával kellene mérni, hanem az igazolható energiamegtakarítással és a háztartások kiadásainak változásával. A rosszul szigetelt épületek ugyanis támogatott energiaárak mellett is sok energiát fogyasztanak. A tartós rezsicsökkentéshez magát az energiaigényt kell mérsékelni.
„A legolcsóbb energia az, amelyet nem kell megtermelni, importálni és kifizetni.”
Hogyan kapcsolódhat az energetikai felújítás a rezsicsökkentés jövőjéhez?
A képzeletbeli interjú egyik fontos szakpolitikai kérdése, hogy az új felújítási program milyen szerepet játszhat az energiaártámogatási rendszer esetleges későbbi átalakításában.
A szerző abból indul ki, hogy a kormány bejelentése szerint 2027-ben nem változnak a rezsicsökkentés feltételei. Ez időt adhat egy olyan energetikai korszerűsítési rendszer felépítésére, amely a későbbiekben lehetővé teszi az energiaártámogatások fokozatos és szociálisan igazságosabb átalakítását.
Álláspontja szerint egy ilyen átmenetben háromféle segítségre lenne szükség: átmeneti, célzott számlatámogatásra, a korszerűsítések támogatására és előfinanszírozására, valamint a leginkább rászorulók tartós szociális védelmére.
A legfontosabb alapelv, hogy előbb képessé kell tenni a háztartásokat energiafogyasztásuk csökkentésére, és csak ezt követően lehet érdemben hozzányúlni az energiaárak támogatásához. Így az energetikai felújítási program nem pusztán épületkorszerűsítési támogatás lenne, hanem egy hosszabb távú energiapolitikai és szociálpolitikai átalakulás egyik eszköze is.
Elegendőek-e a bejelentett támogatási keretek?
Gulyás István külön kérdést tesz fel arról, hogy elegendők-e a Wekerle Plusz meghirdetett pénzügyi keretei a valódi eredményekhez.
Az elképzelt válasz szerint a támogatás és a kedvezményes hitel mértéke csak az egyik feltétel. Legalább ennyire fontos, hogy az egyes épületeknél milyen korszerűsítésre van szükség, milyen sorrendben kell elvégezni a munkákat, és hogyan ellenőrzik az eredményeket.
Minden beruházást az épület tényleges műszaki és energetikai állapotának felmérésével kellene kezdeni. Ennek alapján lehetne meghatározni az elérendő energiamegtakarítást, a szükséges beavatkozásokat és azok megfelelő sorrendjét.
„A támogatás nem önálló cél, hanem annak eszköze, hogy a műszakilag indokolt és hosszú távon is megfelelő korszerűsítés megvalósulhasson.”
A finanszírozásnak ehhez a szakmai tervhez kellene igazodnia, nem pedig fordítva – figyelmeztet a szerző, mert ellenkező esetben: „ismét a gombhoz varrjuk a kabátot.”
A szakértő szerint a családi házak tulajdonosainak sem egy pályázati kiírás alapján kellene eldönteniük, milyen munkákat végezzenek el az otthonukon. Olyan egységes, átlátható ügyintézésre lenne szükség, amelyben az energetikai és műszaki felméréstől kezdve a felújítási terven, a költség- és megtakarításszámításon, valamint a finanszírozási ajánlaton át a kivitelezés ellenőrzéséig minden szükséges segítséget megkapnak.
Honnan tudhatja egy család, hogy valóban jobban jár?
A képzeletbeli interjúban Gulyás azt is megkérdezi a miniszterelnöktől, hogyan lehet megállapítani, hogy egy energetikai korszerűsítés ténylegesen javítja-e egy család anyagi helyzetét. Álláspontja szerint a legalább 30 százalékos energiamegtakarítás önmagában nem elegendő mutató. A család szempontjából ugyanis az számít, hogy a felújítás után mennyi lesz a teljes havi kiadása.
Ennek kiszámításakor az energiaszámlán kívül figyelembe kell venni a hiteltörlesztést, az esetleges energiamegtakarítás-alapú szolgáltatási díjat, a többletüzemeltetési költségeket és a közvetlen számlatámogatásokat is.
A szerző három helyzet összehasonlítását javasolja: mennyit fizet a család jelenleg, hogyan változnának a kiadásai felújítás nélkül az energiaárak módosulásakor, illetve hogyan alakulnának ugyanezek a költségek a támogatott korszerűsítés után.
Minden támogatást igénylő háztartásnak egy közérthető, egyoldalas kimutatást kellene kapnia a beruházás várható pénzügyi következményeiről.
A program csak akkor tekinthető sikeresnek, ha az energiamegtakarítás mellett a háztartás teljes havi terhe is megfizethető és kiszámítható marad.
Mi lesz azokkal, akiknek nincs önerőjük, és hitelt sem kaphatnak?
A szerző egyik leghangsúlyosabb kérdése a támogatási program társadalmi hozzáférhetőségére vonatkozik. A kedvezményes hitel és a vissza nem térítendő támogatás kombinációja jelentős segítséget nyújthat, de nem oldja meg automatikusan azoknak a helyzetét, akiknek nincs megtakarításuk, nem hitelképesek, vagy nem tudják megelőlegezni a munkálatok költségét.
Gulyás István ezért a háztartások anyagi helyzetéhez igazodó, differenciált támogatási rendszert javasol.
Az önerővel és megfelelő jövedelemmel rendelkezők számára támogatással kombinált kedvezményes hitel, a korlátozott önerővel rendelkezőknek magasabb támogatási arány és előfinanszírozás, míg a leginkább rászorulóknak külön szociális korszerűsítési konstrukció lenne indokolt.
Utóbbi esetben a szerző szerint akár a teljes beruházási költség támogatása is megfontolható, ellenőrzött, közvetlen kivitelezői kifizetéssel.
A program társadalmi eredményességét tehát az is megmutatná, hogy a legrosszabb energetikai állapotú otthonokban élő, alacsony jövedelmű családok közül hányan jutnak valóban korszerűbb lakhatáshoz.
Minden magyar lakóépületet érdemes felújítani?
Egy kevésbé gyakran tárgyalt kérdés is felmerül: indokolt-e minden rossz állapotú lakóépület energetikai korszerűsítését támogatni? Gulyás István szerint nem feltétlenül.
Vannak olyan súlyosan leromlott műszaki állapotú vagy kedvezőtlen adottságú épületek, amelyeknél a felújításhoz szükséges beruházás már nincs arányban az ingatlan értékével és várható használhatóságával.
Ezekben az esetekben az energetikai és a lakáspolitikai eszközöket össze kellene kapcsolni. Előfordulhat, hogy egy másik lakhatási lehetőség biztosítása, helyettesítő új lakás építése vagy valamilyen szociális lakhatási megoldás gazdaságosabb és az érintett család számára is kedvezőbb lenne.
Ez a megközelítés túlmutat a hagyományos energetikai támogatási programokon. Azt jelenti, hogy az államnak nem feltétlenül minden meglévő épület megőrzését kellene ösztönöznie, hanem a lakhatás hosszú távú minőségének javítását, a közpénzek észszerű felhasználását és a tartós energiamegtakarítást.
Ki felel a végrehajtásért, és hogyan lehet kiszámítható a rendszer?
Gulyás István arra is kitér, hogy az energetikai felújítások sikeréhez nem feltétlenül új minisztériumokra vagy állami intézményekre lenne szükség. Szerinte a meglévő szakmai, állami és piaci kapacitásokat kellene egységes rendszerbe szervezni. Világosan meg kellene határozni, ki irányítja a programot, ki felel az ügyintézésért és a finanszírozásért, ki ellenőrzi a kivitelezést, és ki hitelesíti az elért energiamegtakarítást.
A szerző külön felhívja a figyelmet az építőipari és energetikai feladatok több minisztérium közötti megosztásából fakadó problémákra. Véleménye szerint a megfelelő szakemberek jelentős része már rendelkezésre áll, de világos felhatalmazásra, kiszámítható forrásokra, egyértelmű felelősségi körökre és számonkérhető követelményekre lenne szükségük.
A rövid időszakokra meghirdetett támogatási programok helyett hosszú távú, választási ciklusokon átívelő rendszert szorgalmaz.
A tapasztalatok szerint ugyanis az időszakos támogatások hirtelen keresletnövekedést idézhetnek elő, ami kapacitáshiányhoz, hosszabb várakozási időkhöz és áremelkedéshez vezethet. A programok közötti időszakokban viszont visszaeshetnek a megrendelések, ami a kivitelező vállalkozások működését is kiszámíthatatlanná teszi.
A folyamatosan működő felújítási rendszer ezzel szemben mind a háztartások, mind az építőipari szereplők számára jobb tervezhetőséget teremtene.
A valódi rezsicsökkentés mércéje
A képzeletbeli interjú végén Gulyás István azt a kérdést teszi fel, mi legyen a Wekerle Plusz program és a kormány legfontosabb vállalása.
Az általa megfogalmazott válasz szerint a cél nem egyszerűen újabb pályázatok meghirdetése, hanem egy tartósan működő felújítási rendszer létrehozása. Olyan rendszeré, amelyben a családok előre megismerhetik otthonuk energetikai állapotát, a szükséges korszerűsítési lépéseket, a rendelkezésükre álló támogatásokat és a beruházás várható pénzügyi következményeit.
Az államnak ugyanakkor minden támogatott felújítás esetében számon kellene tartania, mennyi közpénzt használt fel, mekkora energiamegtakarítást ért el, és ez milyen hatással volt a háztartások kiadásaira, valamint az ország energiafüggőségére.
„A megtakarított energia beruházást igényel, de utána évről évre csökkenti a család számláját és az ország energiafüggőségét.”
A szakértő szerint a Wekerle Plusz fontos előrelépés lehet, de a bejelentés még nem jelent működő támogatási rendszert. Az eredményességet a részletszabályok, a megfelelő finanszírozás, a műszaki ellenőrzés és a hosszú távon mérhető hatások döntik majd el.
Forrás: Gulyás István: Az el nem fogyasztott energia támogatása (2026. október). Szerzői fikció, nem valós interjú.
