A szabolcsi parasztgyerekből lett bádogosmester, irányította a Parlament tetőfelújítását, majd saját vállalkozást alapított, és meghatározó szerepet vállalt a szakmai közösség megszervezésében. Id. Puskás András nyolc évtized tapasztalatával mesél a munka becsületéről, a mesterség továbbadásáról és arról, miért vallja ma is: „Nehéz igazán élni – de jó.”
Id. Puskás András életútja annak a nemzedéknek a történetét is megidézi, amely számára egy jól megtanult szakma nem kényszerpályát, hanem felemelkedési lehetőséget jelentett. A Szabolcs-Szatmár megyei Penészleken nőtt fel, majd édesapja tanácsára választotta a bádogosmesterséget – úgy, hogy akkoriban az egész faluban egyetlen bádogosmunka, a templom teteje jelezte, mivel is foglalkozik e mesterség képviselője. „Mi gyerekkorunkban benne voltunk az életben, részese voltunk a kudarcnak, a sikernek, mindennek” – emlékezik vissza a falusi gyerekkorra.
A szakmunkásképzőben elsajátított alapfogásoktól gyorsan eljutott az önálló munkáig. Már tizenhét évesen komoly feladatokat vállalt, később pedig munka mellett végezte el a szakközépiskolát és a technikumot. Közel negyvenévesen ült vissza az iskolapadba, mert úgy érezte: „tudtam, hogy ettől többre vagyok képes a munkában”. Az érettségi után művezetővé nevezték ki, és a Parlament tetőfelújításának irányításával bízták meg.
A Parlamentben kiváló szakemberek között kellett bizonyítania, hogy nemcsak kinevezett vezető, hanem olyan ember, akit a munkatársai is elfogadnak és tisztelnek. „Egy ember, akit kineveznek vezetőnek, az nem akkor lesz vezető, amikor kinevezik, hanem akkor, amikor a beosztottjai elfogadják és felnéznek rá” – fogalmazza meg azt az elvet, amelyet később a fiának is továbbadott.
A rendszerváltás után, az állami vállalatok megszűnésével saját vállalkozást alapított. Az ötfős csapatból kinövő cég később egy német megrendelő tréfás megjegyzése nyomán kapta a Puskás Művek nevet. A vállalkozás több jelentős középületen dolgozott, köztük a Műcsarnokon, a nagykőrösi kórházon, a debreceni Csokonai Színházon és a Szépművészeti Múzeumon.
Puskás András ugyanakkor nemcsak a munkák minőségét tartotta fontosnak. Vezetőként arra törekedett, hogy emberségesen bánjon a munkatársaival, és a hibázóknak is adjon újabb lehetőséget. „Sokszor volt olyan, hogy valamelyik embert meg kellett dorgálni, de én soha nem a többiek előtt tettem. Mindig félrehívtam, és leszúrtam, de mindenki kapott mindig még egy esélyt” – mondja. Vezetői szemléletét egy másik, egyszerű mondata is jól összefoglalja: „Én mindig nagyon szerettem az embereket. És nagyon szeretem a szakmámat is.”
Életének meghatározó része lett az Épületszigetelők, Tetőfedők, Bádogosok és Ácsok Magyarországi Szövetsége, az ÉMSZ. A szakmai szervezetben olyan közösség kialakításán dolgozott, amelyben az egymással versenyző vállalkozók képesek voltak megosztani tapasztalataikat, segíteni egymásnak és őszintén örülni a másik sikerének. „Mi konkurensei voltunk egymásnak, mégis amikor összetalálkoztunk, mi úgy tudtunk örülni egymásnak, egymás sikerének, egymás munkájának” – idézi fel a bádogos baráti találkozók légkörét. Meggyőződése szerint ez azért működhetett, „mert mi iparos emberek vagyunk, és az iparos emberek a múltban is tisztelték egymást”.
A szakmai összefogás számára nem elvont eszme, hanem mindennapi segítségnyújtás volt. Amikor egy encsi kollégájának olyan elemeket kellett legyártania, amelyekhez nem volt megfelelő gépe, Puskás András a saját műhelyében elkészítette azokat. Fizetséget nem fogadott el: „boldog voltam, hogy tudtam neki segíteni”.
A tanulók képzését is személyes ügyének tekintette. Amikor a kilencvenes években veszélybe került tizennégy bádogostanuló gyakorlati oktatása, befogadta őket a saját műhelyébe. Az iskola a szakoktató bérét fizette, de az anyagot, a gépeket és a műhelyt ő biztosította. „Tíz évig fizettem a fiatalok oktatását” – mondja; az egykori tanulók közül hárman később a vállalkozás munkatársai lettek.
A családi céget ma már a fia viszi tovább, akitől ugyanazt várta el, amit egykor önmagától: először tanulja meg alaposan a mesterséget, és csak azután lépjen tovább. „Azt mondtam a fiamnak, hogy először legyél bádogos, aztán tedd le a mestervizsgát, csináld meg a technikumot” – idézi fel. Fia végül a főiskolát is elvégezte, a szakmai és családi örökség pedig tovább él a vállalkozásban.
Beszélgetésünk nemcsak egy sikeres pálya állomásait veszi számba. Szól a vidéki gyerekkorról, a szülőktől kapott útravalóról, a tanulás és a kitartás erejéről, a szakmai összefogásról, valamint arról is, mit veszítünk, ha egy mesterség tudása és kultúrája nem öröklődik tovább.
Puskás András tanítása egyszerű, mégis egy egész szakmai szemléletet összefoglal: „Higgyék el, a víz jobban tudja a fizikát, mint maguk. Csak azt kell megtanulni, amit a víz tud.” A jó szakembernek meg kell értenie, „hogy minek mi lesz a következménye”, mert – ahogy fogalmaz – „egy háznak az alapjának kell jónak lenni meg a tetejének – ha a tető nem jó, nem lakható a ház”.
Nyolc évtized tapasztalatát pedig talán saját életbölcsessége foglalja össze a legpontosabban: „Nehéz igazán élni – de jó.”
A teljes interjú az ÉMSZ Hírek 2026/1-es számában jelent meg, és online is elolvasható a következő linken: https://emsz.hu/?r3d=emsz-hirek-2026-1
