Ígylakunk-interjú – A TISZA programja évente százezer lakás energetikai korszerűsítését ígéri, ami Pálffy Anikó, a Magyar Energiahatékonysági Intézet szakmai vezetője szerint jó és ambíciózus célkitűzés, de a fő kérdés egy ilyen léptékű felújítási hullám tényleges megvalósítása. Interjúnkban arról beszél, miért kellene folytatni, de finomhangolni az Otthonfelújítási Programot, hogyan kellene újragondolni az EKR-t, miért okoz gondot, ha az uniós forrásokból rövid távon nem jut energiahatékonyságra, és miért nem lehet tovább halogatni a rezsicsökkentés átalakítását. Szerinte a pénzügyi támogatások mellett tanácsadásra, monitoringra, minőségbiztosításra és stabil intézményi háttérre is szükség van, különben a jó célokból nem lesz működő, kiszámítható épületfelújítási rendszer.
Ígylakunk: Szakmai szempontból mennyire tartjátok erősnek a TISZA programjának lakossági energiahatékonysági vállalásait?
Pálffy Anikó: A tervezett intézkedésekről egyelőre keveset tudni. A programban szereplő évi százezer lakás energetikai korszerűsítése valóban jó kiindulópont. A kormányzati kommunikáció szerin a lakásállomány huszonöt százalékának energiahatékonyság-javítását céloznák meg, és ehhez ezermilliárd forint uniós forrást rendelnének lakossági és vállalati korszerűsítésre. Ez a huszonöt százalék nagyjából megfelel annak az iránynak, amit az EPBD, vagyis az épületenergetikai irányelv is kijelöl a következő évtizedre. Ez egy fontos mérföldkő, de a távlati célok alapján itt majd nem állhatunk meg, hiszen a lakásállomány mintegy háromnegyede továbbra is energetikai felújításra szorul, és az elmúlt évtizedek elmaradt korszerűsítései miatt ezek jelentős részénél nemcsak energetikai, hanem általános állapotjavítási és karbantartási beavatkozások is indokoltak. A felújítási igény tehát egyszerre energetikai, műszaki és komfortnövelési jellegű, ami még nagyobb beruházási volumeneket tesz szükségessé. Az új uniós logika szerint 2030-ig már 16 százalékos, 2033-ig pedig 20–22 százalékos felújítást kellene elérni, a legrosszabb állapotú épületekkel kezdve. Tehát a cél vállalható. A nagy kérdés az, hogy az ezermilliárd forint milyen időtávra vonatkozik. Ha tíz év alatt értendő, az kevés. A teljes lakásállomány felújítására nagyságrendileg húszezer milliárd forintot szoktunk mondani, de a finanszírozási igény pontos nagyságáról majd a készülő Nemzeti Épületfelújítási Terv lesz az irányadó. A finanszírozási szükséglet nagyban függ nemcsak a felújítások számától, hanem azok komplexitásától is. Ez arra lehet jó, hogy lökést adjon a felújításoknak, de önmagában biztosan nem elég: ki kell egészíteni hitellel, adókedvezményekkel, más pénzügyi mechanizmusokkal, és főleg olyan intézményi háttérrel, ami sok éven keresztül működteti a folyamatot.
Ígylakunk: A most felszabaduló uniós forrásokból juthatna pénz rövid távon energiahatékonyságra?
Pálffy Anikó: Most az látszik, hogy az RRF-ből nagyjából ötszázmilliárd forintot szánnak energetikai célokra. Csakhogy jelen állás szerint ezt kizárólag okosmérőkre és hálózatfejlesztésre fordítják. Ez nemcsak számunkra csalódás, valójában a felújítási értéklánc szereplői egyaránt régóta várják az uniós források érkezését a szektorba. Ha az épületek energiafogyasztásának csökkentése megint időben hátrébb sorolódik, azzal csak tovább halogatjuk a fő problémát: épületeink pazarló és szennyező energiafogyasztását, valamint a gázfüggőség csökkentésének lehetőségét. Még akkor is, ha most a források gyors elköltésének igénye volt a legfontosabb szempont.
Voltak olyan elképzelések, hogy ebből a keretből energiahatékonysági programot is lehetne indítani úgy, hogy hazánk hiteles, ütemezett költési vállalást tesz a Bizottság felé- akár az MFB-n keresztül, egyfajta intézményi garanciával. Biztosan lehetett volna olyan megoldást találni, amely nem azonnali pályázatkiírást jelent, hanem azt, hogy a forrás mögé intézményi fedezetet teszünk – például egy energiahatékonysági alap felállításával –, és a pénz ütemezetten, előre tervezhető módon kerül felhasználásra egy valamivel később induló – a NÉT alapján újratervezett – felújítási programban.
Most viszont úgy tűnik, energiahatékonyságra rövid távon nem kerül pénz. Ha ez az ötszázmilliárd forint hálózatfejlesztésre megy, akkor egyelőre nem világos, miből indulnak el a következő lakossági és intézményi felújítási programok. A következő többéves uniós pénzügyi keret forrásai 2028-tól hívhatók le, vagyis az épületfelújítási programok előtt akár további két évnyi finanszírozási szünet állhat, hacsak nem kerülnek források a jelenlegi pénzügyi keretből vagy például a kvótabevételekből.
Ígylakunk: Miből lehetne kiindulni egy jól működő családi energetikai vagy épületfelújítási programhoz?
Pálffy Anikó: Érdemes a mostani energiahatékonysági Otthonfelújítási Programból (OFP) kiindulni. Van egy források tekintetében éppen kimerült program, de egy működő koncepció és pályázati rendszer. Mi sok piaci szereplővel beszéltünk, és ezek alapján készült is egy javaslat az OFP finomhangolására. A pénzügyi konstrukció szakmai részéhez már nehéz sokkal okosabbat hozzátenni: van egy jól definiált célcsoport, energetikai elvárás, tanúsítvánnyal kell igazolni, hogy teljesül-e a 30 százalékos megtakarítás. Ami nagyon hiányzik, az a pályázat igénybevételét és a felújítások végrehajtását segítő intézményrendszer.
Szükséges lenne a technikai segítségnyújtás, a felújítási tanácsadás, és ezt nem különálló szolgáltatásként kellene elképzelni, hanem a pénzügyi konstrukcióba beépítve. Aki a felújítási lépéseket tanácsadás igénybevételével tervezi meg, az kaphasson kedvezőbb támogatási feltételeket, és akár a kivitelező kiválasztásban, akár a felújítás lebonyolításában, akár a felújítás finanszírozásának megtervezésében is számíthasson szakértői segítsége. Ebben már lenne minőségbiztosítás is: figyelnék-követnék nemcsak a beavatkozások sorrendjét, hanem ideálisan a kivitelezés minőségét, a termékek megfelelőségét is.
Az OFP elsősorban a családi házas, inkább középosztálybeli réteget tudja elérni, részben azért, mert kötelező hitelfelvételt írt elő. Korábbi tapasztalatok szerint a programot főként a stabil, átlag feletti jövedelműháztartások tudták igénybe venni, mert a támogatás előfinanszírozása és a hitelfeltételek gyakorlatilag kizárták az alacsonyabb jövedelmű, energiaszegénységben élő csoportokat. A kötelező hitelfelvételt emiatt sokan javasolták eltörölni.
Ígylakunk: A TISZA egyszerű és gyors pályázatokat ígér. Mire volna szükség egy gördülékeny, jól kezelhető pályázati rendszerhez?
Pálffy Anikó: Van itt némi ellentmondás: mindenki egyszerű pályázatot szeretne, de közben az uniós jogszabályok is előírnak bizonyos feltételeket. Ha például 30 százalékos megtakarítást kell igazolni, ha kötelező a hitelfelvétel, akkor a rendszer eleve bonyolultabb lesz. Szerintem nem lehet egyszerre nagyon egyszerű és nagyon szofisztikált egy program. Ezek valamennyire ellentmondanak egymásnak.
A kulcs itt is az intézményi háttér: legyen egy egyablakos pályázati felület, legyen nyomon követés, monitoring, a felhasználók oldalán folyamatos tanulás. Az OFP-nél bonyolító tényező volt a tanúsítvány, a kivitelezői minőségbiztosítás, a termékregisztráció. De ezek nem önmagukban rossz dolgok: a minőségi terméket gyártó cégek jogos igénye, hogy valamilyen minőségbiztosítás része maradjon a rendszernek.
Egy új rendszer nem tud holnap felállni. Itt évtizedes elmaradások vannak, ezért el kellene kezdeni az építkezést. A működő pályázati rendszer és a megvalósítás elősegítése nem olyan látványos, mint amikor gyorsan pl. okos eszközökre vagy energetikai infrastruktúrára költ az állam – de enélkül az épületfelújításokra szánt forrásokat valójában nehéz lesz hasznosan és eredményesen elkölteni.
Ígylakunk: Mi lehet az EKR, azon belül is az ingyenes padlásfödém-szigetelési program jövője?
Pálffy Anikó: Az EKR-es ingyenes padlásfödém-szigetelés politikai termékké vált. Bár a födémszigetelés műszakilag indokolt első beavatkozási lépés lehet, a kimutatott és elszámolt megtakarítások azonban sokszor túlzóak voltak. Ugyanakkor volt többfontos pozitívuma is: mozgósította az értéklánc szereplőit, kivitelezői csapatok álltak fel gyorsan és ezek elértek olyan térségekbe is, ahová az Otthonfelújítási Programnak nem sikerült, hiszen hátrányos helyzetű, leszakadó térségekben is történtek beavatkozások, és ez fontos eredmény.
A probléma az, hogy többnyire önálló padlásfödém-szigetelések valósultak meg, nem komplex felújítások. A minőség dimenziója pedig azzal, hogy ingyenes volt a program, gyakorlatilag kikerült belőle. Sok visszásság volt, ezért erősebb ellenőrzésre lenne szükség, és át kell gondolni, hogyan tud a rendszer – az EKR vagy más támogatási konstrukció – a komplex felújítások irányába továbblépni.
Az EKR most gyakorlatilag leállt, hiszen a kötelezettek nagyjából már a 2026-os kötelezettségüket is teljesítették, sőt a 2027-esbe is belekezdtek. Biztos, hogy módosítani kell majd a kötelezettségek mértékén és a szabályrendszeren is, annak függvényében is, hogy továbbra is a lakossági megtakarításokon marad-e fókusz, vagy újra az ipari HEM-eket is ösztönözni tervezi-e a szakpolitika.
Ígylakunk: A TISZA program célul tűzi ki az energiaszegénység felszámolását is. Ehhez milyen eszközök kellenének?
Pálffy Anikó: Az energiaszegénység felszámolásához kevés egy önálló födémszigetelés. Az EKR ingyenessége szerintem nem szolgálta a minőséget. Ha mégis megmarad, akkor nagyon célzottan, a leghátrányosabb térségekben, erős ellenőrzéssel és komplexebb feltételekkel kellene működnie.
A fő épület-szegmensekre külön programmal kellene célozni. A családi házakra megfelelő lehet az OFP, ugyanakkor a hátrányos helyzetű háztartásokra külön energiaszegénységi program kell. A társasházi szegmensre pedig szintén további megoldások kidolgozása szükséges, például a korábbi lakás-takarékpénztári támogatási rendszer visszaállítása, valamint az önkormányzati részfinanszírozás bevonása. A budapesti Zöld Panel Program kereteit tovább kellene gondolni, és megtervezni az országos felskálázását.
A felújítási követelményeknél sem feltétlenül a szigorítás a legfontosabb, hanem a betartatás és az előnyök elismertetése.
Itt azonban beszélni kell a rezsicsökkentésről. Amíg a vezetékes energiahordozók árait ennyire alacsonyan tartják, addig szinte hiába költünk el bármennyi pénzt szemléletformálásra. Természetesen a rezsicsökkentést nem lehet egyik napról a másikra kivezetni, de a fenntarthatóságát biztosan újra kell gondolni. A szegénységben élőket támogatni kell, azonban nem lehet tovább ugyanilyen mértékben támogatni a közép- és felsőosztályt, illetve a sokat fogyasztókat. A magasabb energiaárak viszont nem szükségszeren vezetnek el magasabb felújítási rátához – európai példák igazolják, hogy a magasabb energiaárak önmagukban csak korlátozottan és átmenetileg ösztönzik a lakossági energiahatékonysági felújításokat. A felújítási döntéseket ugyanis viselkedési, információs, finanszírozási és kapacitásbeli akadályok egyaránt meghatározzák. Ezért van az, hogy még magas energiaárak mellett, régóta működő támogatási programokkal rendelkező országokban is alacsony a felújítási ráta. Ezen akadályokat pedig stabil, kiszámítható támogatási rendszerek, one‑stop shopok, célzott kommunikáció és tanácsadás együttese tudja hatásosan lebontani.
Ígylakunk: A tűzifával fűtő háztartások támogatása is hangsúlyosan megjelent az új kormányzati kommunikációban. Hogyan lehet úgy támogatni a tűzifával fűtő háztartásokat, hogy közben ne konzerváljuk a rossz hatásfokú, légszennyező fűtési módokat?
Pálffy Anikó: A tűzifa kérdését nem lehet megkerülni. A statisztikák nem mutatják a valós számokat, valószínűleg sokkal többen fűtenek fával, mint amennyien a hivatalos adatokban látszanak. Az biztos, hogy a gáz után ez a második leggyakoribb fűtési mód.
Az áfacsökkentés vagy a szociális tűzifa keretének megemelése gyors politikai megoldásnak tűnik, de valójában csak odázza a problémát. Rövid távon inkább egy kályhacsereprogramban gondolkodnék: a teljesen elavult tüzelőberendezéseket hatékonyabbakra kellene cserélni. A levegőszennyezésen ez mindenképpen tudna javítani.
A nehezebb kérdés az, hogyan dekarbonizáljuk a fával fűtő, sokszor leszakadó vidéki térségeket. Ez már túlmutat az energiahatékonyságon. Itt össze kellene érnie a lakhatási politikának, a vidékfejlesztésnek, a településfejlesztésnek, a közlekedésfejlesztésnek és a munkahelyteremtésnek.
Ígylakunk: Számos energiahatékonysági kérdést érint a TISZA programja. Van esetleg olyan téma, amely hiányzik, vagy nem elég hangsúlyos?
Pálffy Anikó: Leginkább az intézményépítési, adminisztrációs akadályokat kellene elkezdeni megoldani, de ezek időigényes és kevéssé látványos lépések. Vannak, akik azt mondják, hogy nem intézményeket kell építeni, hanem szigetelni kell. De szerintem ahhoz, hogy a rendszer működjön, össze kell állítani az elemeit. Szükség van technikai segítségnyújtásra, monitoringra, egyablakos pályázati felületre, hosszú távon elérhető támogatási programokra, valamint elegendő államigazgatási-háttérintézményi kapacitásra is, amely mindezt működteti.
Az energiahatékonysággal kapcsolatos célok világosak, de még nem látjuk a megvalósítás tervezett lépéseit. A piac egy-két év alatt tud reagálni egy felújítási hullámra, a tervezői-kivitelezői kapacitások talán két-három év alatt épülnek ki. A leglassabb mindig az állami, intézményi oldal.
Az állami pénzből finanszírozott épületfelújítási programok mellé kötelező lenne monitoringrendszert felállítani. Nemcsak az uniós elszámolás miatt, hanem azért is, hogy később újra lehessen tervezni: hol működött jól, hol nem ért célba, melyik szegmensben volt kevésbé hatékony, mit kellene módosítani.
Ígylakunk: Az uniós épületenergetikai irányelv alapján hová kellene elsősorban irányítani a támogatásokat?
Pálffy Anikó: Az EPBD nagyon hangsúlyosan kimondja, hogy közpénzt elsősorban a mélyfelújításokra, az energiaszegénység enyhítésére és a legrosszabb állapotú épületekre kell irányítani. Ez sok szempontból új helyzetet teremt. Egy általános panelprogram lehet jogos iparági igény, de egy az egyben nem egyeztethető össze az új uniós logikával, mert a panelek nagy része nem esik bele az energetikailag legrosszabb állapotú épületek körébe.
Ugyanakkor politikailag és társadalmilag nehéz lenne megindokolni, hogy a budapesti vagy nagyvárosi társasházak továbbra sem jutnak támogatási forráshoz. Valamilyen kompromisszumra lesz szükség: a családi házak és a társasházak is kapjanak forrást, miközben a legrosszabb állapotú épületek és az energiaszegény háztartások elsőbbsége megmarad.
A felülvizsgált Épületenergetikai Irányelvet (EPBD 2024) már nem lehet pusztán minisztériumi rendeletek toldozgatásával kezelni. Az EPBD sokkal nagyobb és komplexebb csomag: tanúsítványok, felújítási útlevél, egyablakos tanácsadás, új energetikai követelmények, nulla kibocsátású épületek, középületek példaszerű felújítása, napelemek, épületautomatizálás és mindehhez a magánfinanszírozás bevonása – a követelmények sora folytatható. Ez szerintem külön épületenergetikai törvényt igényel.
Ígylakunk: Mi lenne a legsürgetőbb döntéscsomag, amit az új kormánynak meg kellene hoznia?
Pálffy Anikó: Azzal, hogy mindenkinek olcsó az energia, nem lehet továbbmenni: költségvetési oldalról sem, az ipar versenyképessége szempontjából sem, és energiahatékonysági szempontból sem. Fokozatosan át kell alakítani, célzottá kell tenni, és a felszabaduló forrásokat felújítási programokra kellene fordítani. Ez szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy szakszerű és tömeges felújítások történjenek.
A második a monitoringrendszer kiépítése. El kell kezdeni végre nyomon követni és értékelni, hogy mire költünk állami forrásokat, milyen megtakarítások keletkeznek, hol működnek a programok és hol nem.
A harmadik az intézményi működés felépítése: megerősített tanúsítványrendszer, felújítási útlevél, egyablakos tanácsadás, technikai segítségnyújtás. Ezek nélkül a pénzügyi konstrukciók önmagukban nem fognak elég jól és eredményesen működni.
És végül nagyon fontos lenne a programok kiszámíthatósága. Nem tartható, hogy időnként megjelenik egy támogatás, ami gyorsan kimerül, majd évekig nincs semmilyen program. A lakosságnak, a kivitelezőknek, a gyártóknak és az önkormányzatoknak is tudniuk kellene, mire készülhetnek. Csak így lehet valódi felújítási hullámot elindítani.
