A veleméri Sindümúzeum a világ legnagyobb kismúzeuma. És hogy mi látható benne: a többi között néhány eredeti sindü, az őrségi fazekasság és építészet hagyományainak megismerésre érdemes darabjai.
A „sindü” szó a zsindely helyi megfelelője, de nem fazsindelyt, hanem házilag készített tetőcserepet jelent.
Varga Géza íráskutató, a múzeum alapító-tulajdonosa a sindük jelzéseit ama kőkori szójel-készlet utódának tartja, amelyből elmélete szerint a székely-magyar rovásírás is származott. Az őrségi fazekasok ma is készítenek hasonló feliratokkal és jelekkel díszített edényeket, bár a jelentésüket már nem ismerik.
A sindük rajzait Varga Géza ősvallási mintákként (például az égigérő fa ábrázolásaiként) értelmezi. Az ősvallási jelképek véleménye szerint annak köszönhetik a fennmaradásukat, hogy a környéken több száz, vagy több ezer éve megszakítás nélküli a fazekasság hagyománya.
Veleméren születtek
A házilagosan égetett cserepek elsősorban a néhány, még megmaradt boronaházat fedik. Ezeket a házakat mostanában emészti el az idő a cserepeikkel együtt.
Hasonló cserepekről tettek említést az elcsatolt Muravidék néhány közeli településén is, ahol azonban a jobb gazdasági lehetőségek miatt már korábban felváltotta őket a gyári cserép. Ahol került pénz a tető megújítására, ott csak az emléke maradt e sajátos művészetnek. A régi sindüt kidobták, tókák gödrének feltöltésére, földutak javítására használták fel. Veleméren, valamint a szomszédos Szentgyörgyvölgyön és Gödörházán még találtak néhány mintás cserepet, de a gödörházi példányok is Velemérről kerültek oda a tulajdonos emlékezete szerint.
A rajzos sindük kora
A veleméri és környéki sindük némelyike 1920-as és 30-as évszámokat hordoz. Ezek azonban a profán minták közé tartoznak, azaz az archaikusabb minták lehetnek korábbiak is. A rajzos sindük jelenségéből az ősvallási eredetű minták a legkorábbiak.
Egy tetőátrakással foglalkozó szentgyörgyvölgyi mesterember szerint van olyan jól égetett cserépkészlet a környéken, amelyik már a harmadik házat szolgálja, s ez alapján két-háromszáz évesre becsülte a legöregebb cserepeket.
Ez a néprajzosok szerint igen korai időpont lenne, mert a szalmatetőt az ismereteik szerint csak az 1800-as évek végén váltotta fel a cseréptető divatja Körmenden is. Feltételezik, hogy előbb a városokban terjedt el ez a divat, s csak azt követően jelent meg a falvakban. Lehetséges, hogy a tető anyagának szalmáról és zsindelyről cserépre való váltása az ország különböző területein nem egyszerre történt. Néhány cseréppel fedett épület (közöttük falusi templom) évszázadokkal korábban is volt már Magyarországon; s az ismert fazekasközpontokban, mint amilyen Velemér is volt a közelmúltig, hamarabb megjelenhettek a rajzos tetőcserepek.
Miért az Őrségben?
Előzőleg a sindükön látható jelek más tárgyakon (például fazekasedényeken, hímzéseken, tojásmintákon) szerepelhettek. A jeles tetőcserepek előfutárának tekinthetjük például a honfoglaláskori fenékbélyeges edényeket is. Ez a mintázási hajlandóság a jelkészlet folyamatosan alkalmazása miatt maradt meg Veleméren, az évezredes fazekasközpontban.
A cserepek kép- és formavilága, technikai színvonala is gyakorlott művészre vall: agyagművességben jártas parasztemberek (helyi szóhasználattal: gerencsérek) készítették őket. A veleméri gerencsér-hagyományok segítették ennek az időtálló tetőfedési eljárásnak a meghonosodását a Belső Őrség falvaiban, s ugyanezen ok miatt maradt fenn a rajzos sindü is napjainkig.
Ma is van olyan idős parasztember, aki még emlékszik a sindüvetés gyakorlatára; sőt az építőanyag-árak emelkedése újra felvetette a házi cserépkészítés gondolatát. A környéken ehhez ma is adott a jó minőségű agyag, az égetéshez szükséges tüzifa és a technológia ismerete.
Helyi agyagból készítették
A házépítő családok a tóka (vízgyűjtő verem) helyén ásott agyagból kiégették maguknak a téglákat és a cserepeket, de néha eladásra is termeltek.
A padláson talált cserépkészítő sablon és az elbeszélések alapján a technológia a következő volt. Egy sindü nagyságú deszkát fémszalaggal szegélyeztek olyan módon, hogy a fémszalag pereme magasabban álljon, mint a deszka lapja. E lapra aztán kevés homokot szórtak, majd agyagot tettek bele. Ha a homokba rajzoltak valamit, akkor annak a negatívja megjelent a cserépen is.
A mintába préselt nyers agyaglemezt a sablonból az udvaron egy szintén homokozott felületre borították száradni, majd kiégették. Az egyenetlen száradás miatt a nyers cserép közepe felpúposodhatott, ez ellen a szélek alátámasztásával (a cserép szélének a szomszéd cserépre rakásával) védekeztek. A jelek szerint száradás közben néhány tyúk, macska vagy kutya is végigsétált a képlékeny agyaglemezeken.
A cserepek rajzolatait bemélyíthették a sablon fájába is – ilyen mintás sablon azonban nem került elő. A rajzos cserepek előállítása esetenként sokkal egyszerűbb is lehetett. Az ismétlődő homokszórás során ugyanis a nedves homok olyan vastaggá vált a deszka felületén, hogy abba a kéz ujjaival, vagy valamilyen eszközzel mintát lehetett rajzolni, amelyik néhány következő sindün is megmaradt. Más cserepeken (például a kúpcserepeken) a mintát belekarcolták a nyers cserépbe.
A sindük mintakincse
Az archaikusabb darabokon rovásjel-párhuzamokkal rendelkező szimbolikus rajzok vannak, de nincs évszám és a készítő neve sem fért el rajtuk. Az egyik sindün a környék népművészetének egyetlen emberábrázolása található. A minták a cserép alsó, padlás felől látható részére kerültek.
A kúpcserepeket szokásosan egy vagy több hullámvonallal díszítették, de van zöldmázas kivitelű és néhány madárszoborral díszített is. E madarak talán az egykori „rigászat” fénykorában kerültek a veleméri házak ormaira. A századforduló és a második világháború között Budapesten jó pénzt adtak a rigókért s az őrségi erdőkben egy ügyes ember naponta akár száz darabot is megfoghatott közülük. Ehhez egy magányos fa csúcsára, fából faragott és kifestett madarat erősítettek, alá pedig – kalitkában – egy csalimadarat tettek. A csalimadár hangja a fára csalta a többi rigót, akik az enyvvel bekent ágakra ragadván végül a városi otthonok kalitkáiba kerültek.
Vannak felirattal ellátott cserepek is. A nehezen olvasható, alig látható és gyakran tükörképszerű feliratos cserepek némelyikét aligha készítették az utókornak. Inkább arra gondolhatunk, hogy a sindüvetők ezzel tették vidámabbá a munkát.
Készültek monogramos és számokat tartalmazó cserepek is. Az előbbiek áruvédjegyként, a számosak pedig számolócédulaként (a napi termelési adat nyilvántartására) szolgálhattak. Más esetekben azonban (s a kifejezetten szép és gondos kivitelezés is ezt támasztja alá) az alkotó és a nagy munka emlékét örökítették meg egy-egy rajzos cseréppel. Tóth Sándor neve például a Tóth ház pajtájáról került elő. Tóth Sándor fazekasra Velemér mai lakói már alig emlékeznek, az emlékezet felfrissítését e feliratos cserép tette lehetővé. Ő készíthette a megmaradt sindük többségét.
A tetőcserepeken lévő archaikus minták többsége a székely rovásjelek rokonságába tartozik, azokról pedig tudjuk, hogy kőkori ősvallási jelképekből alakultak ki. A veleméri rajzos sindük is az ember és az Isten közötti kapcsolat eszközei voltak.
Erre gondolhatunk abból is, hogy az adatközlők szerint leggyakoribb, X alakú jelet a néprajz óvó-védő jelként tartja számon. E célt szolgálhatta a tetőn – s aligha tehette volna meg ezt, ha nem az égiekhez címezték volna az ábráját. A székely rovásírásban ez az X alakú jel a „b” hang jelölésére szolgál, korábban Bél fiúisten jelképe volt. Hozzá szól a jelével ellátott tetőcserép.
A cserép mintája az égig érő fát ábrázolja, ami az archaikus veleméri cserepek leggyakoribb témája.
***
A veleméri Sindümúzeum magánkézben lévő nonprofit néprajzi gyűjtemény, amely az Őrség népművészeti emlékeit mutatja be, különös tekintettel a jeleket hordozó alkotásokra.
A múzeumot Varga Géza alapította.
A kiállításnak helyet adó házban száz évvel ezelőtt Tóth Sándor gerencsér (őrségi fazekas) lakott, aki elkészítette a ház tetőcserepeit is, közte a házban ma működő szálláshelynek nevet adó és a ház ormán máig látható kis cserépmadarat. A Sindümúzeum kezdetét jelentő néprajzi anyag az egykori Tóth-porta hátra maradt tárgyaiból alakult ki az 1990-es években.
A portán lévő épületek tetőzetéből kb. száz rajzos sindü került elő, további százat pedig Velemér lakosaitól kapott a múzeumalapító. Az Írástörténeti Kutatóintézet által támogatott kutatótáborok során fellelt további tárgyakkal együtt idővel olyan néprajzi anyag gyűlt össze, amely indokolta a kollekció kiállítását. Erre különösen azért volt szükség, mert a magyar néprajztudomány számára lényegében ismeretlen a rajzos sindük műfaja.
A sindükből a Sindümúzeumban néhány tucat tekinthető meg, és több száz sindü látható rajzon vagy fényképen.
A sindükön túl elsősorban az őrségi fazekasok által készített régi és új cserépedények láthatók az állandó kiállításon.
A Sindümúzeum Veleméren, a Fő utca 7. sz. alatt található és előzetes egyeztetés esetén, díjmentesen látogatható, tel: +36 20 534-2780.
További érdekességek, képek és információk a Sindümúzeum honlapján és wikipédia-oldalán találhatók.
Forrás: Varga Géza, Sindümúzeum
