A nagyvárosok körüli kiköltözés nem állt meg, miközben a lakosságot sok helyen csak késve követi a közlekedési, közmű- és intézményi infrastruktúra. Az agglomerációs problémák kezeléséhez azonban nem egyszerűen több út és több szolgáltatás kell: a városokat és környezetüket egységes térségként kellene tervezni, erősebb önkormányzati eszközökkel, kiszámítható állami szerepvállalással és intézményesített térségi együttműködéssel – többek között erről beszéltek az Országos Urbanisztikai Konferencia agglomerációs kerekasztalának résztvevői.
A beszélgetést moderáló Kocsis János Balázs, a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnöke abból indult ki, hogy a kiköltözési folyamat nem csökken, miközben hiába léteznek tervezési eszközök, sok új lakóterület továbbra is olyan helyeken jön létre, amelyek távol vannak a közlekedési kapcsolatoktól és a szolgáltatásoktól.
Nem elég tiltani: meg kell mondani azt is, hol érdemes fejleszteni
Gordos Tamás, a Pro Regio Nkft. szakmai igazgatója szerint kettős megközelítésre van szükség. Egyrészt olyan döntési jogkörök és szabályozási eszközök kellenek, amelyek segítségével a települések valóban be tudnak avatkozni a fejlődési folyamatokba. Másrészt viszont nem elegendő korlátozni: ki kell jelölni azokat a jó elérhetőségű, közösségi közlekedéssel ellátott területeket is, ahol érdemes fejleszteni.
Ebben az államnak elsősorban a nagy infrastruktúrák kiépítésében van szerepe – ideértve a közlekedési hálózatokat vagy például a régóta hiányzó P+R kapacitásokat. A beruházói és lakossági döntések ugyanis akkor is megszületnek, ha nincs mögöttük megfelelő térségi tervezés; a kérdés az, hogy sikerül-e ezeket olyan területekre orientálni, ahol a növekedés hosszabb távon is kezelhető.
Gordos arra is felhívta a figyelmet, hogy maga az agglomerációs térség is folyamatosan változik. A budapesti agglomeráció hagyományos, mintegy nyolcvan településre épülő lehatárolása már nem írja le pontosan a tényleges funkcionális várostérséget: ha egy településen elfogynak vagy megdrágulnak az ingatlanok, a kereslet tovább tolódik a következő települések felé. Ezzel együtt azonban továbbterjednek az út-, közmű-, iskola- és egyéb kapacitásproblémák is.
Sokszor a fejlesztő diktálja a településfejlesztés irányát
Marthi Zsuzsa, Zsámbék főépítésze arra hívta fel a figyelmet, hogy a rendszerváltás után a településtervezés és -fejlesztés felelősségének jelentős része úgy került az önkormányzatokhoz, hogy azoknak gyakran sem megfelelő intézményi hátterük, sem pénzügyi kapacitásuk nem volt hozzá. Eközben az ingatlantulajdonosi és fejlesztői nyomás erősödött.
Megfogalmazása szerint ma is gyakran a beruházó fejlesztési szándéka indítja el a folyamatot, amelyhez a települési rendszer később próbál alkalmazkodni. Ennek ellensúlyozására olyan intézményesített szakmai kontrollt tartana szükségesnek, amelyben a nagyobb fejlesztéseket több szakterület képviselőiből álló testület vizsgálja meg. Felvetette térségi vagy megyei fejlesztési tanácsok kialakítását is, amelyek előre rögzített szempontok szerint értékelhetnék a beruházási terveket.
A város és az agglomeráció ugyanannak a lakáspiacnak a két oldala
A beszélgetés egyik visszatérő gondolata volt, hogy a kiköltözés önmagában nem kezelhető. Ha a nagyvárosi lakhatás túl drága, vagy a város nem kínál megfelelő életminőséget, az emberek akkor is kifelé indulnak, ha az agglomerációban közben romlanak a közlekedési feltételek.
Nagy Sándor, Szeged alpolgármestere példáján keresztül jól látható ez a különbség: egy Szeged környéki családi ház négyzetméterára lényegesen alacsonyabb lehet egy hasonló korú szegedi lakásénál. A város tehát akkor tud valódi alternatívát kínálni a kiköltözéssel szemben, ha a magasabb lakásárért cserébe jó közösségi közlekedést, magas színvonalú köztereket, intézményeket és szolgáltatásokat ad.
Szeged környékén közben az ingázás problémája is egyre érzékelhetőbb. Nagy Sándor szerint a 2011-es és a 2022-es népszámlálás között nem nőtt radikálisan a bejárók összlétszáma, az autóval közlekedők aránya azonban közel megduplázódott. A következmény naponta látható a városba vezető utakon.
Agglomerálódás mint „fordított piramisjáték”
Baranyai Zsolt, a HÉTFA Kutatóintézet kutatója az agglomerációs szekció felvezető előadásában „fordított piramisjátékhoz” hasonlította a kiköltözést. Míg egy hagyományos piramisjátékban a korán belépők járnak jól, az agglomerációban éppen a korai kiköltözők veszíthetik el idővel azt az életminőséget, amely miatt eredetileg a kisebb, nyugodtabb települést választották: utánuk egyre többen érkeznek, miközben az infrastruktúra sokszor nem fejlődik ugyanilyen ütemben.
Baranyai szerint a funkcionális várostérségek Budapest és több vidéki nagyváros körül is folyamatosan terjeszkednek. A kiköltözést részben a családi házas életforma iránti igény, részben pedig az árkülönbségek hajtják: a nagyvárosi lakások és családi házak ára sok esetben olyan magas, hogy a háztartások a városhatáron kívül keresnek megfizethetőbb alternatívát.
A növekedést azonban az elmúlt évtizedekben kevéssé kísérte összehangolt térségi tervezés. Sok helyen csak azután derült ki, hogy kevés a közúti kapacitás, elégtelenek a közművek vagy nincs elegendő iskola, amikor a lakóterületek már felépültek. Baranyai arra is rámutatott, hogy még az új közúti fejlesztések sem feltétlenül tudták ellensúlyozni az ingázás növekedését: több térségben a fejlesztések ellenére is hosszabbá vált az eljutási idő.
Külön problémát jelent, hogy a beépítés sokszor nem a jó közösségi közlekedési kapcsolatok köré koncentrálódik. Miközben például egyes vasútállomások mellett alacsony intenzitású családi házas területek találhatók, máshol a települések szélén, kötöttpályás kapcsolat nélkül jelennek meg sűrűbb lakóparkok.
A kutató szerint a probléma kezeléséhez olyan, érdemi jogosítványokkal és pénzügyi eszközökkel rendelkező térségi szintre lenne szükség, amely képes a településhatárokon átívelő folyamatokat kezelni. A budapesti agglomerációban rendelkezésre állnak bizonyos területrendezési eszközök, a vidéki várostérségekben azonban még ennél is gyengébb az intézményesített térségi tervezés.
Az alpolgármester szerint rövid távon elsősorban versenyképes közlekedési ajánlatot kellene biztosítani az agglomerációban élőknek. Ma sok helyen az autó alternatívájának szánt busz ugyanabban a torlódásban áll, mint a személygépkocsik. Buszsávokkal, gyakoribb elővárosi járatokkal, a kerékpáros infrastruktúra fejlesztésével, illetve az elektromos kerékpározás lehetőségeinek kihasználásával már viszonylag rövid idő alatt lehetne javítani a helyzeten. Ezzel párhuzamosan érdemes lenne a kisebb településeken is fejleszteni azokat a szolgáltatásokat, amelyekért ma minden esetben a központi városba kell utazni.
Nagy szerint mindez nem csupán helyi közlekedéspolitikai probléma: ha a kiköltözés változatlan formában folytatódik, hosszabb távon olyan közút-, intézmény-, egészségügyi és szociális infrastruktúra-igény keletkezik, amelynek jelentős része végül a központi költségvetést terheli.
Nem minden ingázás a belváros felé tart
A klasszikus agglomerációs modell – amelyben az emberek reggel a külső településekről a nagyváros központjába indulnak – szintén egyre kevésbé írja le a valóságot. Budaörs és Biatorbágy térségében például már jelentős munkahelyi alközpontok alakultak ki, amelyek Budapest felől is vonzanak munkavállalókat.
Ez azt is jelenti, hogy az autóhasználat az agglomerációban sokszor nem választott „luxus”, hanem kényszer – hangsúlyozta Teveli-Hám Dorottya, a Vidék- és Településfejlesztési Minisztérium főosztályvezetője. A várostérségekben ezért nemcsak sugárirányú, központba tartó közlekedési kapcsolatokról kell gondolkodni, hanem a települések és új gazdasági központok közötti harántirányú kapcsolatokról is.
A problémák ismertek, az intézményi megoldás még keresi a formáját
Teveli-Hám Dorottya szerint a problémakép ma már nagyrészt ismert, az egyik legfontosabb kérdés az, milyen intézményi struktúrában lehet rá reagálni. Ehhez egyszerre lehet szükség „kemény” infrastruktúrára – közlekedési és egyéb hálózatokra –, illetve olyan rugalmasabb együttműködési rendszerre, amely követni tudja a funkcionális várostérségek folyamatos változását. Egy-egy szolgáltatás, munkahelyi központ vagy közlekedési kapcsolat vonzáskörzete ugyanis gyorsabban változhat annál, mint ahogyan egy hagyományos közigazgatási vagy területrendezési rendszer alkalmazkodni képes hozzá.
Az önkormányzatoknak is lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy ne csupán reagáljanak a fejlesztők kezdeményezéseire, hanem proaktív módon alakítsák saját településük fejlődését.
Nem biztos, hogy minden új kapacitást az agglomerációban kell felépíteni
A minisztériumi főosztályvezető egy másik dilemmára is felhívta a figyelmet: miközben a népesség az agglomerációba költözik, és ott új intézményekre, infrastruktúrára van szükség, a központi városokban meglévő kapacitások maradhatnak kihasználatlanul.
Ezért szerinte a városmagok vonzerejének növelése legalább annyira fontos, mint az agglomeráció fejlesztése. Ide tartozhat az üres vagy alulhasznosított lakásállomány és ingatlanok jobb hasznosítása, valamint a meglévő városi infrastruktúrák intenzívebb használata. Ha ugyanis az egyik helyen kihasználatlan intézmények maradnak, miközben néhány kilométerrel távolabb ugyanazokat újra fel kell építeni, az rendkívül erőforrás-igényes fejlődési pálya.
Közös térségi döntések nélkül nem lesz megoldás
A beszélgetés végére a térségi együttműködés kérdése került előtérbe. A nagyvárosok körüli települések ráadásul korántsem egységesek: például egy Zsámbék és egy Monor problémái, adottságai és fejlesztési lehetőségei jelentősen különböznek, ezért nehéz egyetlen szabályozási modellt ráhúzni az egész agglomerációra.
Az együttműködés célja nem lehet az sem, hogy a kiköltözött lakosságot „visszakényszerítsék” a nagyvárosokba. Az agglomeráció sok ember számára tudatos életforma-választás, és maga a térség is erőforrást jelenthet a központi város számára.
Teveli-Hám Dorottya szerint ezért olyan kiszámítható intézményrendszerre lenne szükség, amelyben az erősebb és gyengébb önkormányzatok érdekei egyaránt megjelenhetnek, és a települések hosszabb távon is tudnak egymással megállapodásokat kötni. Ehhez országos szintű térbeli vízióra is szükség van, ugyanakkor helyben megfelelő kapacitást és mozgásteret kell biztosítani a térségeknek a döntésekhez. A beszélgetés egyik legerősebb tanulsága így az lehet, hogy az agglomerációt nem lehet különálló települések soraként kezelni. A lakáspiac, a munkahelyek, a közlekedés, az oktatás és más szolgáltatások már rég átlépték a közigazgatási határokat. A szabályozási és finanszírozási rendszernek is ehhez a funkcionális várostérségi valósághoz kellene közelebb kerülnie.
