Egy friss lakóépület-felújítási monitoring rávilágít, hogy miközben a fűtéscserék támogatása látványos kibocsátáscsökkentést hozott, a valódi, mély energetikai felújítások aránya továbbra is alacsony Ausztriában. A tanulmány legfontosabb tanulsága, hogy a 2040-es dekarbonizációs célok eléréséhez nem elég a technológiaváltás: az épületállomány energiaigényét csökkentő, komplex felújításokat is érdemben fel kell gyorsítani.
2026 márciusában megjelent, az IIBW (Institut für Immobilie, Bauen und Wohnen – Ingatlan-, Építési és Lakásügyi Intézet) és az Osztrák Környezetvédelmi Hivatal (Umweltbundesamt) által készített, „Monitoring-rendszer az ausztriai felújítási intézkedésekről 2025” című tanulmány
A tényleges megtakarítást mérik
A tanulmány kiindulópontja az, hogy Ausztria 2040-re klímasemlegessé kívánja tenni energiarendszerét, ezen belül a térfűtésben is ki kell vezetni a fosszilis energiahordozókat. A szerzők szerint ez a cél nem érhető el pusztán technológiaváltással vagy a fűtési rendszerek cseréjével: a teljes épületállomány energiaigényét is csökkenteni kell. Ennek központi eszköze a felújítások számának és minőségének növelése. A jelentés ezért nem egyszerű helyzetképet ad, hanem olyan monitoringrendszert alkalmaz, amely időben követhetővé teszi a felújítási aktivitás alakulását, összevethetővé teszi a különböző támogatási és szabályozási beavatkozások hatását, és megmutatja azt is, mekkora a távolság a jelenlegi trendek és a klíma- és energiapolitikai célok között.
A módszertan egyik legfontosabb eleme, hogy a „felújítási ráta” fogalmát a szerzők mérhető mutatóvá alakítják. A számlálóban egyrészt a teljes körű, komplex felújítások szerepelnek, vagyis azok az esetek, amikor időbeli összefüggésben legalább három, energetikailag releváns beavatkozás történik. Másrészt figyelembe veszik az egyedi intézkedéseket is: négy különálló, energetikailag releváns beavatkozást egy teljes körű felújítással egyenértékű „felújítási ekvivalensnek” tekintenek. A nevező az adott szegmens teljes lakásállománya. A mutató előnye, hogy egyszerű, átlátható, idősorokban alkalmazható, regionálisan és tulajdoni szegmensek szerint is bontható, és később új adatforrásokkal is összeilleszthető.
A tanulmány külön erénye, hogy a teljes felújítási ráta mellett külön kezeli a fűtéscsere nélküli felújítási rátát is. Erre azért van szükség, mert 2023 és 2025 között a szövetségi támogatási rendszer rendkívüli módon felerősítette a fosszilis fűtések cseréjét, ami a teljes felújítási rátát is látványosan javította. A szerzők szerint ez azonban elfedi azt a tényt, hogy az épületburokhoz kapcsolódó, valódi energiahatékonysági beavatkozások – például a homlokzati hőszigetelés, a födémszigetelés vagy a nyílászárócsere – ugyanebben az időszakban inkább visszaestek. A külön mutató tehát azt teszi láthatóvá, hogy a kibocsátáscsökkentés és a hőigénycsökkentés nem azonos dolog, és az utóbbi nélkül a hosszú távú klímacélok nem teljesíthetők.
Az adatbázis több forrás összeillesztésére épül. Az egyik legfontosabb alapot a lakossági mikrocenzus energiafelhasználási modulja adja, amely lehetővé teszi a támogatott és a nem támogatott felújítások becslését is. Ezt egészítik ki a tartományi lakástámogatási rendszerek adatai, a szövetségi támogatási statisztikák, a fűtésberendezés-piac adatai és több egyéb validációs forrás.
A vizsgálat nem egyetlen támogatási program eredményességét méri, hanem a teljes felújítási folyamatot igyekszik megragadni. A szerzők külön kezelik a saját tulajdonú lakásokat, az önkormányzati, nonprofit és magánbérlakásokat, valamint a fő- és nem főlakásként használt állományt. Ez azért fontos, mert más ösztönzők és más akadályok jelennek meg egy családi ház, egy társasházi közösség vagy egy bérház esetében. A tanulmány egyik legfontosabb módszertani erőssége éppen az, hogy a felújítási rátát nem homogén tömbként kezeli, hanem feltárja a mögötte lévő szerkezeti különbségeket.
A fűtéscsere húzza a felújítási rátát
Az eredmények közül a legfontosabb, hogy 2024-ben a főlakásként használt lakásokra számított teljes felújítási ráta valamivel 1,6 százalék fölé emelkedett. Első pillantásra ez kedvező fejleménynek tűnhet, a jelentés azonban világosan rámutat arra, hogy ez a javulás szinte teljes egészében a fűtésrendszerek cseréjének köszönhető. A teljes rátából 1,2 százalékpontot a felhalmozott egyedi intézkedések, és mindössze 0,4 százalékpontot a valódi, komplex felújítások adnak. Vagyis a szerkezet erősen eltolódott a gyorsabban kivitelezhető, kevésbé integrált részleges beavatkozások felé.
Ez azért különösen fontos, mert a korábbi időszakban, különösen 2010 körül, még a teljes körű felújítások domináltak. Most ezzel szemben az látszik, hogy a rendszer egyre inkább az egyedi, sokszor technológiai fókuszú korszerűsítéseket termeli ki, miközben a valódi mélyfelújítások visszaszorulnak. A jelentés egyik kulcsüzenete, hogy a teljes felújítási ráta önmagában félrevezető lehet, ha nem vizsgáljuk meg, milyen típusú beavatkozásokból áll össze.
A támogatott és a nem támogatott piac közötti átrendeződés szintén meghatározó eredmény. A támogatott felújítási ráta 2017 és 2020 között még 0,6 százalék alatt volt, majd 2024-re 1,1 százalékra emelkedett. Ez azonban szinte kizárólag a fűtéscsere-programok felfutásának köszönhető. Ezzel szemben a nem támogatott felújítások hozzájárulása, amely a 2010-es években még akár 0,9 százalék körül is lehetett, az utóbbi időszakra mintegy 0,5 százalékra csökkent. Ez arra utal, hogy a spontán, piaci alapon megvalósuló felújítási aktivitás gyengült, és a támogatási rendszer nagyon erősen egy konkrét intézkedéstípus felé terelte a beruházásokat.
A fűtéscserék növekedése valóban rendkívüli. Míg 2017-ben alig több mint tízezer lakást érintett támogatott fűtéscsere mint önálló intézkedés, addig 2024-ben ez a szám már közel 90 ezer volt, amelyből csaknem 60 ezer szövetségi támogatással valósult meg. Összesen majdnem 120 ezer lakásban álltak át megújuló alapú fűtésre, ami a főlakásként használt állomány 2,8 százalékát jelenti. A tanulmány hangsúlyozza, hogy ennek döntő többsége nem komplex felújítás keretében történt. Vagyis a dekarbonizáció ebben az időszakban alapvetően technológiacserék révén valósult meg, nem pedig integrált épületkorszerűsítés formájában.
A kibocsátási adatok alapján ez rövid távon hatásosnak bizonyult. Az épületszektor üvegházhatásúgáz-kibocsátása a 2021-es 8,8 millió tonna CO2-egyenértékről három év alatt 5,8 millió tonnára csökkent. A jelentés ugyanakkor óvatosságra int az értelmezésnél: ebben az eredményben a magasabb külső hőmérséklet, egyes statisztikai elszámolási sajátosságok és más tényezők is szerepet játszhattak. Ettől függetlenül a fűtéscsere-támogatások kibocsátáscsökkentő hatása vitathatatlan. A probléma inkább az, hogy ez a siker nem járt együtt az épületállomány mélyreható energetikai korszerűsítésével.
Látványos kibocsátáscsökkenés, elmaradó mélyfelújítások
A jelentés egyik legsúlyosabb megállapítása a komplex, átfogó felújítások visszaesése. Míg 2009 körül csaknem 55 ezer lakóegységet újítottak fel teljes körűen, addig az utóbbi években ez a szám 20 ezer alá süllyedt. A tanulmány szerint még a 2024-ben elért történelmi csúcsot jelentő támogatási volumen sem tudta megfordítani ezt a trendet. A nem támogatott komplex felújítások száma különösen erősen esett vissza: a 2010-es években még mintegy ötezer családi ház és lakás esetében történt ilyen, legutóbb viszont már kétezer alá csökkent az esetszám.
Ez arra utal, hogy a mélyfelújítások költsége, szervezési bonyolultsága és kockázata ma már olyan mértékű, amely jelentősen visszafogja a tulajdonosok döntéseit. A kivitelezői oldalon a jelentés szerint sok szereplő inkább az új építési projektek felé fordul, mert ott a hozzáadott érték nagyobb és kiszámíthatóbb. A tulajdonosi oldalon pedig különösen a családi házak esetében jelent problémát a beruházások előkészítése, a finanszírozás megszervezése, valamint az, hogy a különböző munkafázisokat összehangoltan kell lebonyolítani.
A tanulmány egyik legfontosabb szerkezeti eredménye, hogy ha a fűtéscseréket kivesszük a képből, akkor az épületburkot érintő intézkedésekből számított felújítási ráta a 2010-es évek eleji közel 1,8 százalékról 2024-re 0,9 százalékra esett vissza. Vagyis éppen azok a beavatkozások gyengültek le, amelyek tartósan csökkentik a hőigényt, javítják az energiahatékonyságot, és lehetővé teszik az alacsony hőmérsékletű, megújuló alapú rendszerek gazdaságos működését.
Ez a tanulmány egyik legélesebb következtetéséhez vezet: a fűtéscsere önmagában képes lehet a közvetlen kibocsátások csökkentésére, de nem pótolja a hőveszteség mérséklését. Emiatt a javuló összesített mutatók mögött valójában romlik a hosszú távú energetikai minőségjavulás teljesítménye.
A rendszer, tehát, rövid távon emissziót csökkent, de közben nem építi fel kellő ütemben azt a műszaki alapot, amelyre a teljes épületállomány fenntartható átállása épülhetne.
A regionális és szektorális bontás további fontos tanulságokat ad. Hosszabb távú átlagban Karintia, Felső-Ausztria és Tirol átlag feletti felújítási rátát mutat, míg Burgenland és Salzburg gyengébben teljesít. Rövidebb távon Bécs és Salzburg kedvezőbb elmozdulást mutatott, Vorarlberg és Karintia viszont gyengébb eredményt. Tulajdoni szegmensek szerint a saját tulajdonú lakások – főként a családi házak és a tulajdonosi lakások – átlagos felújítási rátája magasabb, mint a bérlakásoké: a 2019–2024 közötti átlagban 1,8 százalék áll szemben 1,1 százalékkal. Ebben azonban ismét jelentős szerepet játszik a fűtéscsere-hullám, amely különösen a saját tulajdonú lakásállományban erősödött fel. Ez azért lényeges, mert társadalom- és lakáspolitikai szempontból a mélyfelújítási igény a bérlakásszektorban sokszor még sürgetőbb lenne.
A támogatási kiadások alakulása szintén nagyon beszédes. A 2010-es évek elején a szövetségi és tartományi felújítási támogatások együtt évi mintegy 800 millió eurót tettek ki, majd ez az összeg a 2010-es évek második felében 500 millió euró körüli szintre csökkent. 2021 után viszont gyors növekedés következett: 2022-ben a szövetségi támogatás már meghaladta a 460 millió eurót, 2024-ben pedig elérte az 1,45 milliárd eurót. A tartományi programokkal együtt ez mintegy 2,1 milliárd eurós összkiadást jelentett, ami már az új lakásépítés támogatását is meghaladta. A jelentés mégis arra jut, hogy ez a történelmi léptékű forrásbevonás elsősorban a fűtéscsere-piacot mozdította meg, és csak korlátozott mértékben erősítette a teljes körű felújításokat, vagy általában az építőipari felújítási teljesítményt.
Hogyan vezet ez el a 2040-es klímacélokig?
A tanulmány külön becslést ad arra, mekkora felújítási teljesítményre lenne szükség a 2040-es teljes dekarbonizációs cél eléréséhez. A számítások szerint a jelenlegi szint nagyjából megduplázására volna szükség: az összes lakásra számított felújítási rátát 3,0 százalékra, a főlakások esetében 2,7 százalékra kellene emelni. Ez azonban nem pusztán mennyiségi kérdés. Nem mindegy, hogy a többlet teljesítmény részleges, technológiai jellegű beavatkozásokból vagy valódi, energiahatékonyságot javító mélyfelújításokból áll össze.
A legnagyobb felújítási igényt a jelentés a közösségi bérlakásoknál és a magánbérleti szektorban azonosítja, de a családi házak nagy darabszáma miatt ott is meghatározó jelentősége van a gyorsításnak. Külön figyelmet igényelnek a nem főlakásként használt lakások is, mivel ezek között is jelentős a rossz energetikai állapotú állomány. A tanulmány következtetése ebből a szempontból egyértelmű: a jelenlegi pálya nem elegendő a 2040-es célok teljesítéséhez.
A szerzők kiemelt jelentőséget tulajdonítanak az „Energy Efficiency First” elvnek. Értelmezésük szerint sok épület esetében a korszerű, alacsony hőmérsékletű, hőszivattyús rendszerre való átállásnak éppen az épület hőigényének csökkentése az előfeltétele. Vagyis a termikus felújítás nem egyszerűen egy második lépés, hanem sokszor magának a technológiaváltásnak is műszaki és gazdasági feltétele. Emellett a hőszükséglet csökkentése azért is elsődleges, mert a megújuló energiaforrások és az ezekhez szükséges hálózati infrastruktúra sem korlátlanul bővíthető.
A jelentés gazdaságpolitikai következtetései is fontosak. Az épületburkot érintő felújítások és különösen a komplex korszerűsítések jóval nagyobb hazai hozzáadott értéket teremtenek, mint a puszta fűtéscsere. Ebből az következik, hogy a felújítási politika nem szűkíthető kizárólag kibocsátási logikára. Egyszerre kell kezelnie az energiahatékonysági, iparpolitikai és szociális szempontokat is.
A tanulmány szerint a jelenlegi legnagyobb akadályok nem kizárólag pénzügyiek, noha a magas építési költségek, a finanszírozási terhek, az infláció és a bérköltségek kétségtelenül erősen visszafogják a beruházásokat. Ugyanilyen fontosak a jogi és intézményi korlátok, a tulajdonosi döntéshozatal nehézségei, a társasházi és bérleti viszonyokból adódó ösztönzési problémák, valamint a szabályozási bizonytalanságok. A szerzők szerint sok tulajdonos kivárt, mert későbbi, még kedvezőbb támogatásban vagy kedvezőbb szabályozási környezetben reménykedett. Ez a kivárás tovább csökkentette a komplex felújítások számát.
A tanulmány legfontosabb üzenete ezért az, hogy a felújítási rátát gyorsan és tartósan emelni kell, de nem mindegy, milyen összetételben. A jövő szempontjából nem önmagukban a támogatási rekordok a döntők, hanem az, hogy nő-e a komplex, az épületburokra és az energiaigényre is ható felújítások aránya. Enélkül a fűtési rendszerek cseréje csak részleges klímapolitikai siker marad, nem pedig teljes épületállományi átmenet.
Az osztrák monitoring eredményei egyértelmű intő jelként szolgálnak Magyarország számára is. Ha még Ausztriában is az látszik, hogy a fűtéscserék felpörgetése önmagában nem hoz elégséges előrelépést a mély energetikai korszerűsítések nélkül, akkor ez különösen fontos tanulság egy olyan országban, ahol az épületállomány jelentős része rossz energetikai állapotú, a mélyfelújítások aránya alacsony, és az épületek ma is túl sok energiát fogyasztanak. A magyar lakásállományban a hőveszteség mérséklése, a szigetelés, a nyílászárók és az épületburok korszerűsítése nélkül a fűtésmodernizáció csak részleges eredményt hozhat: csökkenthet bizonyos költségeket vagy kibocsátásokat, de nem szünteti meg az energia-pazarlás szerkezeti okait. Az osztrák példa ezért arra figyelmeztet, hogy Magyarországon sem elég a fűtési rendszerek cseréjére koncentrálni, hanem az energiahatékonyságot javító, komplex felújításokat kellene a középpontba állítani.
